A Facebook-ról, az oktatás és nevelés újraértelmezéséről, tanulási nehézségekről

Fehér Márta

- Hogyan illeszkedik a felsoroltak közé a Facebook-on indított csoport, A jelen és jövő pedagógusai elnevezésű, amelynek már több mint 600 tagja van?

A Facebook-ra néhány évvel ezelőtt azért léptem be, hogy megtaláljam azokat az amerikai barátaimat, akikkel huszonévesen megismerkedtem, ugyanis hét nyáron át mozgássérült gyerekeket táboroztattam Amerikában. Nem vagyok egy számítógépguru, az internetet is amatőr módon használom, de a munkámban rengeteget segít. Az elsődleges célom az volt a csoporttal, hogy megmutassam az embereknek, hogy a Facebook nemcsak bugyuta játékokra használható, hanem az oktatás-nevelés fejlesztésére is. Kezdetben azokat a pedagógusokat hívtam meg a csoportba, akikkel a szemináriumaimon, előadásaimon kerültem kapcsolatba, valamint azokat az egyetemi hallgatókat, akiknek a szabadkai Tanítóképzőn speciális pedagógiát tanítottam. Innen ered a csoport elnevezése is. A csoport létszáma nagyon gyorsan gyarapodott, és a mai napig is lépnek be pedagógusok, illetve a kollégák újakat léptetnek be.

- Miért a Facebook? Mi az a plusz, amit ez a forma nyújt? Miért érdemes csatlakozni ehhez a csoporthoz?

A legjobb megoldás valószínűleg az lenne, ha saját honlapot üzemeltetnék, de ahhoz, hogy az jól működjön, egy teljes ember lenne szükséges – mellesleg az informatikához is kellene értenem. A főállásom mellett – meg a sok-sok projekt mellett, amiben részt veszek, ennyi fér bele...

A Facebook egy olyan közösségi oldal, ahol nagyon könnyen kapcsolatba lehet lépni hasonló érdeklődési körű emberekkel. A csoport előnye pedig az, hogy akkor is kapcsolatban lehetek kollégákkal szakmailag, ha nem jelölöm őket ismerősnek. A közel 600 tag közül nekem csak egy kis hányada van bejelölve ismerősként. És erre nincs is szükség, hiszen mi szakmai kapcsolatban vagyunk, nem feltétlenül kell tudnom azt, hogy mikor van a születésnapja, vagy akkor aznap hogyan érzi magát. Éppen ezért van több csoportom. Csináltam egy csoportot a Gyermekháznak, amelynek tagjai azok a kisgyermekes szülők és kicsinyekkel dolgozó pedagógusok, akik részt szoktak venni a Gyermekház klubfoglalkozásain, vagy kíváncsiak szabadidős programjainkra. A csoportban klasszul működik a szervezés: én „post”-ban meghirdetem a következő programot, a szülők pedig „comment”-ben jelzik részvételi szándékukat. Ráadásul itt is szoktunk feltenni érdekes honlapcímeket, gyermekneveléssel kapcsolatos cikkeket. És mivel egyre több szerb szülő is elkezdett érdeklődni programjaink iránt, megalapítottam a szerb csoportot is, Dečija kuća – Gyermekház névvel. Van ezen kívül még egy, amit a volt általános iskolai osztálytársaim részére csináltam. Mindezek a csoportok zártak, tehát ha valaki beírja a keresőbe a nevét, akkor megjelenik, de a tartalmakat csak akkor látja, ha valaki meghívja és én elfogadom a „felvételi kérelmét”. Ha valaki nem is rendszeresen használja a Facebook-ot, akkor is érdemes csatlakozni a csoporthoz, mert sok hasznos információhoz juthat.

- A felület teret biztosít a pedagógusok különböző gondolatainak, tapasztalatainak, az ötleteknek, a gyakorlati kérdéseknek és a tanácsoknak. Hogyan összegezné a tapasztalatokat?

A Facebook ilyen módon történő használata egy kicsit talán a bloghoz vagy a fórumhoz hasonlítható: aktuális vagy engem éppen foglalkoztató témát tudok felvetni, meg tudom osztani a véleményemet, és kíváncsian olvasom, hogy mások hogyan vélekednek erről a témáról. Mégis több annál.

Közvélemény-kutatást még nem végeztem a kollégák körében, nem puhatoltam ki elégedettségüket a csoport működésével kapcsolatban, de már az a tény, hogy gyarapodik a tagok száma, és a kollégák egymásnak ajánlják a csoportot, ráadásul magyarországi tagjaink is vannak, ez egy kicsit arról tanúskodik, hogy sokan hasznosnak tartják a csoportot. Közérdekű információkat, érdekes, oktatással kapcsolatos gondolatokat, honlapcímeket, pályázatokat teszünk föl a csoportba. Véleményem szerint viszont a leghasznosabb, amire használjuk a csoportot az, hogy ha valaki talál hasznos dokumentumot, vagy kidolgoz olyan anyagot, ami jól hasznosítható a tanítás során, és azt szívesen megosztja a kollégákkal, akkor ezt nekem elküldi, én pedig továbbítom azoknak, akik igénylik az anyagot.

- Hogyan lehetne még hasznosítani a Facebook-ot az oktatásban, nálunk? Tanár-tanár, tanár-diák, tanár-szülő relációban, vagy akár az iskolai órák kapcsán?

Nem kell túlzásokba esni. Az iskolai órákról kihagynám a Facebook-ot. A gyerekek már így is túl sokat „lógnak” rajta. Az iskolai órának más a célja. Ott dolgozzanak csoportban, tanulják meg a kreatív csoportmunka, az asszertív kommunikáció módját. Ha újítás bevezetését kellene javasolnom, akkor az inkább a projekt-módszer lenne...

A Facebook-ot egy egyszerű és gyors kommunikációs módnak tartom. Ha az iskolának van honlapja, és a szülők is jártasak az internet használatában, akkor a Facebook fölösleges. Az iskola honlapján megtalálhatók a fontos információk, pl. órarendváltozással kapcsolatban. De olyat is láttam már, hogy pedagógus kolléga a Facebook profilján jelenti meg az órarendi változásokat – nyilván olcsóbb, mint mondjuk sms-t küldeni szét az összes gyereknek, és minden bizonnyal mindenkihez eljut az információ. Ez esetben is viszont azt javasolnám, hogy minden osztály csináljon magának egy csoportot, és abban nagyon jól kommunikálhat az osztályfőnök a gyerekekkel, a szülőkkel egyaránt, mást pedig nem terhelne fölöslegesen az ilyen posztokkal.

- Mint szinte mindennek, a pedagógustársadalomnak, az oktatásnak is át kell értékelnie, értelmezni feladatát, szerepét. Sok megfogalmazás látott napvilágot ennek kapcsán. Az Ön értelmezésére vagyok kíváncsi.

Helytelennek érzem, ha csupán az oktatást szemléljük: az nagyon egyirányú folyamat. Csak azt veszi figyelembe, amit a tanár csinál: tanít, oktat. Hogy mindeközben mi történik a tanulóval, nem lényeges. Ennél sokkal eredményesebbek lehetünk, ha a tanulás-tanítást egy teljes egésznek tekintjük. Hiszen ez a folyamat többirányú.

Nem is olyan régen még a tanítás-tanulás azt jelentette, hogy a tanár információk tömkelegét közli a tanulóval, szinte betölti a tudást a fejébe, a tanuló ezt befogadja, majd számot ad tudásáról: a tanár kikérdezi, teszteli, mennyit tud. Ez az ún. repetitív tanulás remélhetőleg egyre inkább eltűnik, ugyanis nem egy használható tudást ad, hanem csak a hallott, látott, „betöltött” információk visszaadását.

A tanítás-tanulás folyamatának van egy eredményes formája, amely nagyon szépen párhuzamba vonható az informatikával, és az internet nyelvezetével tolmácsolható. A tanítás-tanulás folyamán ugyanis ismereteket gyűjtünk, méghozzá úgy, hogy keressük a fontos információkat (search), kiszűrjük azt, ami fontos (select), befogadjuk, azaz letöltjük (download), megjegyezzük, azaz elmentjük (save), kreatív munkával létrehozunk valami újat, és ezt másokkal is megosztjuk (share) méghozzá úgy, hogy feltöltjük (upload).

Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyermek megtanuljon tanulni. Csak ennek lehet eredménye az ismeretek tartós birtoklása és a megszerzett tudás eredményes alkalmazása a mindennapokban.

- A szülőknek is újra kellene értelmeznie az iskola, az oktatás és a nevelés kérdését. Van erre itt és most hajlandóság, vagy csak egyedi, egyéni esetekről beszélhetünk? Működhet-e ez az újraértelmezés a szülők nélkül?

A szülőket megérzésem szerint gyakran más foglalkoztatja, mint az iskolát. Meggyőződésem azonban, hogy ha mindkét fél nyitott, akkor nagyon jó együttműködés alakulhat ki a szülők és a pedagógusok között, ez pedig nagy mértékben befolyásolja a tanítás-tanulás folyamatának eredményességét. A pedagógus hiába szeretne valamit elérni, ha a szülő támogatását nem kapja meg ehhez. És ugyanígy a szülőnek is hiába vannak elvárásai az iskolától, ha a pedagógusnak nem ugyanaz a célja és feladata az adott osztályban.

- Egyre többet hallunk tanulási nehézségekről, megelőzésről. Már óvodás korban jelentkeznek ezek a problémák. Valóban nagyságrendileg nőtt az érintett gyerekek száma? Milyen eszköztár áll a pedagógusok rendelkezésére? Használják-e?

A tanulási nehézséggel küszködő gyermekek száma valóban egyre nagyobb. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy a mai gyerekek teljesen más tevékenységekkel foglalatoskodnak, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt. Azelőtt sokat mozogtak a szabadban: fára másztak, szaladgáltak, labdajátékokkal és más szabályjátékokkal fejlesztették mozgásukat, koncentrációs és szociális képességeiket. A nyelvi fejlődésüket pedig az biztosította, hogy a családtagok rengeteget beszélgettek egymással, a szülő este alvás előtt mesét mesélt gyermekének. A mai televíziós és számítógépes világban ez a fejlődés csak korlátozottan lehetséges. És máris csökevényes az az alap, amire a többi képesség épül, aminek az eredménye, hogy rengeteg gyerek küszködik az iskolában tanulási problémákkal.

A tanulási zavarok megelőzésre és kezelésére vonatkozó szemináriumomnak pontosan az a célja, hogy megmutassam az óvónőknek, a tanítóknak, melyek azok a korai jelek, amelyek alapján már nagyon korai gyermekkorban felfedezhető a probléma. És ha pontosan tudjuk, hogy mi a baj, akkor azt is tudjuk pontosan, milyen játékokat, milyen eszközöket kell alkalmaznunk a fejlesztés érdekében.

Az óvónők és a tanítók nagyon sok mindent tesznek már most is a fejlesztés érdekében, csak nem tudatosan teszik ezt. Ha viszont rámutatok a részképességek jelentőségére és mutatok néhány ötletet a fejlesztésre, akkor máris beindul egy olyan fejlesztő szemlélet, egy olyan mechanizmus, ami nagyon is kedvez a fejlődésnek, és az egyik legfontosabb feltétele a gyermek eredményességének.

- Az általános iskolai oktatás többnyire az átlagos képességű tanulók tanítását célozza. Egy átlagos osztályban azonban a legkisebb az átlagos képességű tanulók aránya. Sokkal több az a tanulók, aki vagy lefelé, vagy felfelé tér el az „átlagtól” - idézek egy szakmai konferenciából. Mit tehet, tesz a pedagógus? Csak a pedagógus felelőssége a tehetség vagy a specifikus tanulási nehézséggel küzdő diák sorsa?

Az oktatási törvény értelmében 2011 szeptemberétől kötelező érvényű az inklúzió, és ennek megfelelően ugrásszerűen megnövekedett a sajátos nevelési igényű gyermekek száma az átlagos, ún. „tipikus” osztályokban. Ez óriási terhet jelenthet egyes esetekben a pedagógus számára: ha nagy az osztálylétszám, ha sok az „inklúziós tanuló” egy osztályon belül, ha a pedagógus nem kap semmiféle segítséget a sajátos nevelési igényű gyermekek megsegítésére, akkor az csak integráció nem pedig inklúzió: a sajátos nevelési igényű gyermek pusztán jelen van az osztályban és ezen kívül más nem történik vele. A tanár ilyenkor borzasztóan érzi magát: nem tudja, mit csináljon: a gyengébb tanulót segítse? Hiszen érzi, hogy segítség nélkül az a gyermek nem fogja elsajátítani a tananyagot. Vagy a tehetséges gyermekkel foglalkozzon? Hiszen tudja azt, hogy ha nem foglalkozik a tehetséges gyermekkel, akkor néhány éven belül elveszik a tehetsége. Vagy tanítsa az átlagos gyerekeket? Hiszen ehhez ért, ezt jól tudja, hiszen ezt tanulta meg az egyetemen. Egy ilyen szituációban borzasztó érzés kerekedhet fölül az emberben: nem tudok megfelelni a feladatnak. Óriási rugalmasság, lazaság, kreativitás és a hagyományos keretek felrúgása szükséges ahhoz, hogy egy pedagógus ilyen körülmények között (is) eredményesen, ezért elégedetten, lelkesen tudjon dolgozni...

LegfRiSSebb
 Chain reaction - Láncreakció

Simone Elkeles imád izgalmas és romantikus könyveket írni a tinédzsereknek, és imád rajongóival találkozni.

Búcsú Márqueztől

A kolumbiai és a mexikói kormány tagjai - élükön az elnökökkel - álltak díszőrséget sárga rózsákkal díszített urnája mellett.

westbook.eu