Kifejezni és bevezetni

Beszélgetés Kanyó Ervin képzőművésszel és tanárral

Tóth Ágota

Mesélj arról, hogy hogy érezted magad a budapesti akadémián, hogyan lehet azt az újvidékivel összehasonlítani! Melyik tetszett jobban?

Én Budapesten jobban éreztem magam. Az ottani egyetem sokkal inkább a klasszikus akadémiai képzésre, az akadémiai tudásra fekteti a hangsúlyt. Szakmai, technikai, komoly elméleti képzést ad. Ez alatt az egy év alatt sajátítottam el a tudásom legnagyobb részét. Nagyon sokat köszönhetek annak az egy évnek. Az újvidéki egyetem sokkal inkább „laza”, „művészies” volt. Az elmélet és a szakmai tudás nem volt annyira hangsúlyos, ott elsősorban mint művészeket kezeltek minket, azt tartották inkább fontosnak, hogy saját egyéniségünket megismerve alakítsuk ki a formavilágunkat, nyelvünket. Nyilván hozzátartozik ez egy művészeti akadémia jellegéhez, de én úgy gondolom, hogy az egyéniség az mindenkinek megvan, előbb-utóbb felszínre is tör, a szakmai, elméleti fejlődésben viszont fontos szerepe kell, hogy legyen az egyetemnek, akármilyen profilú is. Azt viszont igazi szerencsémnek tartom, hogy Halil Tikvesa tanítványa lehettem. Tőle nagyon sokat tanultam. Nélküle nem az a művész lennék, aki ma vagyok…

És mi történt az egyetem után? Milyen jellegű munkákat csináltál?

Illusztráltam. Vajdasági magyar szerzők, elsősorban prózaköteteit. Cs. Simon István, B. Foky István, Illés Sándor, Bodor Anikó stb. könyveit. Igazából ez az a terület, ahol nagyon jól éreztem magam. Azt hiszem, nem vagyok egy mindent elsöprő, túl intenzív egyéniség, talán ezért áll közel hozzám ez a műfaj. El lehet bújni egy kicsit a szöveg mögé, bele lehet kapaszkodni… Persze, amikor illusztrál az ember, akkor is önmagát fejezi ki, azt rajzolja, amit belőle a szöveg kihoz. Megmutatkozik tehát így is, csak egy kicsit máshogy… az álarc illúziója mögött… Ezen kívül illusztrálni nem könnyű. Tudni kell, hogy milyen közönségnek – befogadóknak készül a könyv. A szöveg melyik korosztályt, réteget szólítja meg. Ennek megfelelően kell megválasztani akár a színeket, a formákat, a témát: mennyire lehet elvont, mennyire kell, hogy konkrét legyen.

És ez a szakasz lezárult? Más úton indultál el?

Nem zárult le. Az illusztrálást továbbra is nagyon szeretem, és semmiképpen nem akarom lezárni. Mostanában a Symposionnak illusztrálok. De elkezdtem mással is foglalkozni. Amikor az egyetemet befejeztem, azt gondoltam, hogy nem kell feltétlenül egy festőnek kiállítania… Tartottam is magam ehhez az elképzeléshez egy ideig. De aztán elgondolkodtam, hogy akkor tulajdonképpen hogy vagyok én művész? Ha soha nem mutatom meg senkinek az alkotásaimat… Úgyhogy az utóbbi időben volt pár kiállításom.

Milyen téma, milyen technika jellemzi ezeket az alkotásokat?

Nagyon szeretek utazni. Szeretem a természetet, a vízpartokat, a Tiszát, a Dunát, de szeretem a városokat is. Ha lehetőségem van rá, elmegyek egy-egy hétvégén valahova, nézelődök, rajzolok, fotózok… Nagyon érdekelnek az épületek. Sok mindent elárulnak azokról az emberekről, akik közöttük élnek. Szeretem ezeket az épületeket megrajzolni – megfesteni, és ezáltal megmutatni azt, hogy számomra miről árulkodnak az ottani emberekről. Nagyon fontos pl. egy utca, hogy az hogy néz ki. Egy utca – út, amelyen az emberek naponta járnak, ahol az életüket élik. Biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok meghatározóak egy közösség számára. És persze fordítva is. Az emberek hozzák létre az épületeket, utcákat, utakat… Szeretem ezeket a helyi élményeket. A hely szellemét megérezni, megragadni és valahogy megjeleníteni egy más síkon. Ami a technikát illeti, elsősorban rajzokat csinálok, kevés színnel. Elsősorban a vonalak, formák, tömegek érdekelnek… Bár egyre inkább gondolkodom azon, hogy meg kéne próbálkozni élénkebb színekkel is…

Arra lennék kíváncsi, hogy elégedett vagy-e a jelenlegi szakmai életformáddal, ki tudod-e fejezni magad úgy, ahogy azt szeretnéd?

Igen, úgy érzem, igen. Vannak újabb kihívások, látok új lehetőségeket, amiket ki lehet próbálni. De az biztos, hogy manapság egy képzőművésznek rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy jelen legyen a köztudatban. Ez nem könnyű

És hogyan, miért lettél tanár?

A pedagógusi pálya előtt Magyarkanizsán, Budapesten ipari formatervezéssel, kiadványszerkesztéssel foglalkoztam. Az igazság az, hogy ez nem teljesen töltött ki. Már abban az időben részt vettem képzőművészeti táborok munkájában, grafikai műhelymunkák vezetésében, innen jött az a gondolat, hogy megpróbálkozhatnék a képzőművészet oktatásával.

Azt gondolom – tanári tapasztalataim alapján –, hogy nem lehet egyszerű úgy tanítani – napi rendszerességgel, tantervet következetesen betartva stb. –, hogy közben az ember elsősorban művész, azaz, alkotnia is kell… Milyen nehézségeid vannak a tanári pályán?

Igen, ez nem ment, és ma sem megy könnyen. Először is valóban nagyon nehéz alkotni kötött munkaidő mellett. Minden nap dolgozom, két napot a palicsi Miroslav Antic Általános Iskolában, háromat a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban. Alkotásra csak a hétvége marad, és mellette persze ott van a családom is… Szerencsére a feleségem szintén képzőművész, úgyhogy megérti, ha „elvonulok”…

Ami a tanítást illeti, a legnehezebb talán az, hogy én nem művészeti szakközépiskolába jártam, hanem gimnáziumba, és nem volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy mielőtt az ember komolyan a művészi pályára lép, mi mindent kell megcsinálnia – elsősorban technikai lépésekre gondolok. Én ezekre a dolgokra elsősorban mind magamtól jöttem rá. Az tehát most a nehéz számomra, hogy nekem viszont ezt kellene tanítanom. Pl. hogy a szakmai tudás mellett a tanulókkal való kommunikációban nagyon fontos a biztatás, a jó munkaatmoszféra megteremtése, a következetes fegyelmezettség gyakorlása. A diákokban bennük van az igény, hogy kifejezzék önmagukat, megmutassák tudásukat és ennek az elősegítése, a tanulókban rejlő lehetőségek kibontása egy nagyon komplex, sokszor fárasztó tevékenység, aminek a jelentősége viszont óriási.

Tanítasz általános iskolában és gimnáziumban is. Mesélj arról, hogy milyen az egyikben és milyen a másikban dolgozni!

A gimnázium tanulói a legjobb, legtehetségesebb diákokból válogatódnak össze, így a velük való foglalkozás is izgalmasabb. Sokszor találkozom nagyon érett gondolatokkal és igazi tehetségekkel.

Még csak három éve dolgozom itt, látom, hogy még sok mindent ki kell dolgoznom, meg kell értenem, abból a célból, hogy még eredményesebb, még élvezetesebb legyen a diákok számára ez a tárgy. Tartok szakköröket, ahol sokat rajzolunk, de ki kell dolgoznom annak a tervét, hogy ezeknek a diákoknak lehetőségük legyen arra is, hogy a munkáikat bemutassák. A következő tanévben ezt szeretném mindenképp megoldani.

Az általános iskolában teljesen más tanítani, mint a gimnáziumban. A gyerekek számára a rajzolás még természetes kifejezési mód. Nagyon jó velük dolgozni, mert őszinték és lelkesek. Egészen más a hangulata az ottani óráknak. Számukra a rajzóra még nem jelent tanulást (7-8 osztályig), igaz, hogy munka, de nincs benne feszültség a teljesítménykényszer miatt.

Művészeti tárgy esetében két feladatot látok nagyon fontosnak: az egyik, hogy a tehetségeket fel kell fedezni, és irányítgatni, segíteni, a másik pedig átadni az adott terület iránti szeretetet, fogékonyságot, érzékenységet. Számodra könnyebb-e, esetleg fontosabb-e valamelyik?

Elsősorban azt tartom fontosnak, hogy kialakuljon a diákokban valamilyen igényesség önmagukkal szemben, és a környezetükkel szemben is. Szeretném, ha át tudnék adni nekik valamit az európai szellemiségből, ha érzékenyekké tudnának válni a szépség, az érték iránt. Ezért tartom fontosnak a művészettörténet tanítását, és ezért viszem el őket lehetőleg minél több kiállításra. Az az igazság, hogy sajnos meglehetősen nehéz őket megfogni ezekkel a dolgokkal. Az ő életükben a képiség már egészen más módon, formában van jelen. Egy kiállítóterem képei nem nagyon hatnak rájuk, unják nézegetni ezeket a falakra akasztgatott képeket. Próbálom őket – kisebb-nagyobb sikerrel –gondolkodásra késztetni úgy is, hogy házi feladatként esszét vagy ismertetőt kell írniuk a kiállításról.

Ami a tehetségekkel való foglalkozást illeti, nekem személy szerint ez nehezebben megy. Azt gondolom, hogy épp azért, amiről az előbb beszéltem, nevezetesen, hogy én ilyen jellegű irányításban nem részesültem, sőt, ha igen, akkor az még inkább összezavarta a gondolataimat, ezért kicsit félek attól, hogy nehogy én is azokat a hibákat kövessem el, amiket velem szemben elkövettek. De azt gondolom, hogy idővel ezt is meg fogom tanulni, és bátrabban fogom csinálni…

LegfRiSSebb
 Chain reaction - Láncreakció

Simone Elkeles imád izgalmas és romantikus könyveket írni a tinédzsereknek, és imád rajongóival találkozni.

Búcsú Márqueztől

A kolumbiai és a mexikói kormány tagjai - élükön az elnökökkel - álltak díszőrséget sárga rózsákkal díszített urnája mellett.

westbook.eu