Ha kalácsot nem adok, tanácsot sem adhatok

Csizmadia Berák Benitta

Mikor kezdted és hol a pályafutásodat?

– Mint kezdő óvónő Egyházaskéren (Verbica) dolgoztam 1984 októberétől 1985 februárjáig, majd a zentai Hófehérke óvodában neveltem. 1985 szeptemberében állandó munkaszerződéssel munkát kaptam Hódegyházán, az iskoláskor előtti intézményben.

Nagyon szerettem ott dolgozni, az emberek is tiszteltek és szerettek. Bármilyen megmozdulás volt a faluban, mi mindenben részt vettünk az óvodásokkal. Olykor-olykor hosszú kirándulásokat szerveztünk, nem csak félnaposakat. Így eljutottam a gyerekekkel a belgrádi állatkertbe, az Avalára, a Kopácsi rétre. Akkoriban egy csoporton belül nálunk is volt 26-27 gyermek vegyes korosztállyal és nemzetiséggel. Volt egy évben még orosz kislányom is.

Mi volt azokban a „régi, szép időkben” az, amit, ha lehetne, örökre a szívedbe zárnál?

– Az emlékek abból az időből mind bevésődtek a lelkembe. Az emberek mások voltak, tudtak szeretni, örökre megmarad bennem a szülők felém irányuló szeretete, a gyerekek ragyogó tekintete, a hozzám való ragaszkodásuk. Annyira egyek voltunk, hogy egymás tekintetéből tudtuk, mikor mit is kell tenni vagy szabad csinálni. Lehet, hogy hangosabb óvónő vagyok, mint mások, de a felelősség, ami rajtunk van, ezt meg is követeli. A gyerekek már tudták, ha felemelem a hangom, biztos valami gond van. A szülők segítőkészsége felejthetetlen. Ma már az akkori gyerekeim gyerekei az óvodások!

Hány éve utazol egyik településről a másikra? Jelenleg Zentáról Feketetóra. Aki nem utazott nap mint nap a munkahelyére, az biztos, hogy nem tudja átérezni egy utazó életét.

– Soha nem szerettem utazni, de a sors ezt hozta nekem. Az iskolámat Újvidéken fejeztem be. Négy év utazást jelentett. Azóta is csak utazgatok, úton vagyok. Volt olyan, hogy gyalog mentem, volt olyan, hogy órákat kellett várnom két állomáson, volt, hogy traktorral, autóstoppal értem a munkahelyemre vagy haza. A szél, az eső, a hó, a fagy nem kíméli az úton lévő vándorokat. Időhöz vagyok kötve, állandóan az órát figyelve, mert bizony váró busz nincs, csak váró utas. 31 éve utazom.

A szórványban dolgozni küldetés! Nálatok is összetett a helyzet, Egyházaskérről és Kanizsamonostorról hogyan jutnak be a gyerekek Feketetóra?

– Nagyon szeretek falun dolgozni, ott érzem magam jól. Itt, Feketetón igazán összekeveredett a társaság. Talán azt is mondhatom, hogy mostanában minden út ide fut. Egyházaskérről három gyermek, Monostorról négy gyerek utazik. Az utaztatás kicsit megnehezíti a munkánkat. A fiatalabb kolléganő, aki a szerb csoportban dolgozik, kimegy busszal a verbicai gyerekekért és 11 órakor vissza is viszi őket. Így az oktatói-nevelői munkát nehezebben tudjuk teljesíteni. Elveszítünk minden nap 1-1 órát. Ez bizony korántsem előnyös a végzős nagycsoportosok számára.

Az évi terveid között mindig szerepel egy-egy rendezvény is. Melyiket emelnéd ki a sok közül?

– A legkedvesebb és leghálásabb rendezvény, amit a nagyszülőkkel szervezünk. Ezek általában műhelymunka vagy kirándulás formájában nyilvánulnak meg. Az a valami, amikor a drága virágcsokor helyett, azt az egy szót mondják, hogy KÖSZÖNJÜK. Már ezért megérte a fáradság.

Eredményes kapcsolat alakult ki közted és a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesülete között. Te mint óvónő legutóbb az óvodások színjátszó találkozójára vezetted fellépni a gyerekeket. Mennyire jelentett ez plusz munkát és nehézséget neked?

– Őszintén? Ezek a fellépések felpezsdítik a vérem. A megmérettetés más csoportokkal, az adott csoport felkészítése, vegyes vagy kis létszámú csoportból kihozni a maximumot, mindez kihívás, nagy munka, tele izgalommal, de megéri. Szerencsére mindig voltak szülők, akikre számíthattam, akik önzetlenül segítettek. Ezúton is köszönöm nekik a sok fáradságot és törődést.

Tudom, hogy azok közé a pedagógusok közé tartozol, akik szívesen járnak szemináriumokra és nyitottak az új dolgok iránt.

– Sajnos nagyon sok képzés ma már pénzbe kerül. A fizetésünk meg véka alatt van. Most már nagyon megválogatom, hogy melyik képzésen veszek részt. A továbbképzés számomra mindig is azt jelentette, hogy elsősorban magamért, a munkámért megyek tanulni, új dolgokat hallani. Nem azért, mert valaki kötelezővé teszi azt, hogy bármilyen kitalált képzésen ott legyek. Az ember mindig tanulhat, főleg, ha ösztönző a környezete. A kolléganőkkel való időtöltés, ötletcsere mindig feltölt.

Mi az, amit tanácsolni tudnál a fiatalabb óvónő munkatársaidnak?

– Ha kalácsot nem adhatok, tanácsot sem adok! Hiszem, hogy óvónőnek születni kell! Ezt a hivatást nem lehet megtanítani, hiába az iskola… Az élet, az első, gyerekekkel töltött év megmutatja, hogy valaki óvónőnek való vagy sem. A gyermeki szemek csillogása, az ajkuk mosolygása, amikor azt mondják „szép vagy!”, netán hogy „szeretlek!” és megölel, esetleg amikor feléd fordul, megfogja a kezed és azt mondja „anya”. Ezekért a kiejtett szavakért már megérte óvónőnek lenni.

Köszönjük Erika óvónőnek a beszélgetést. Kívánunk neked jó egészséget,és sok vidám gyermekarcot.

LegfRiSSebb
 Chain reaction - Láncreakció

Simone Elkeles imád izgalmas és romantikus könyveket írni a tinédzsereknek, és imád rajongóival találkozni.

Búcsú Márqueztől

A kolumbiai és a mexikói kormány tagjai - élükön az elnökökkel - álltak díszőrséget sárga rózsákkal díszített urnája mellett.

westbook.eu