Szobor-történetek

Ágoston Pribilla Valéria

Egy beszélgetésnek mindig van apropója. Művészről lévén szó, ez lehet a legújabb kiállítás, egy alkotás, de faggatóra fogható csak úgy a műtermében is, ahol az alkotás folyamatának sajátságos, izgalmas légkörében megmerítkezve műhelytitkokat is megleshet a kíváncsiskodó.

Tíz éve ismerem személyesen Szarapka Tibort. Azóta próbálom megismerni őt is, művészetét is. Nem vagyok műtörténész, sem újságíró, ezért a művészetét kedvelők egyfajta szabad felelőtlenségével kérdezhetem, faggathatom a világról, művészetről, önmagáról.

Szobrait nézve gyakran rajtakapom magam, hogy már nem is az alkotásokra, hanem az alkotójukra gondolok, s azzal kísérletezem, hogy a megrázó feszületei, a madaras, székes, oszlopos szobrok révén ítéljem meg őt is. Ki az, aki ilyen témákban és formákban gondolkodik, ki az, aki a művészi invenciónak engedve eltér a korábbi kifejezésmódjától, vagy éppen visszatér a már tőle megszokotthoz. Szarapka Tibornak nem kell félnie attól, hogy következő alkalommal nem tudják azonosítani önmagával. Nem kell ettől tartania, mert alkotásai rendre magukban hordozzák a téma, az anyag megformálásának izgalmas pillanatait akkor is, amikor emlékeiben kutat, akkor is, amikor a tetten érhető valóság ihleti meg.

Szarapka Tibor 1963-ban született Szabadkán. Az újvidéki formatervezői középiskola után 1992-ben a Művészeti Akadémián Milun Vidić osztályában szobrász szakon szerzett dipolomát. 1992-től a szabadkai Aurometalban volt formatervező, 2002-től pedig a szabadkai Gyemekszínházban szobrászként és díszlettervezőként dologzik.

2000-ben dr. Bodrogvári Ferrenc díjjal és a Fórum képzőművészeti díjjal tüntették ki.

2003-ban Nagyapáti Kukac Péter képzőművészeti díjat kapott.

Színházi díszleteiért három ízben részesült elismerésben.

- Kezdjük beszélgetésünket arról az élményanyagról, amely meghatározta pályaválasztásodat.

- Mindig is magával ragadott a rajzolás élménye. Ezen kívül afféle barkácsoló gyerek voltam, aki még játékokat is készített magának. Meghatározó élményem volt anyai nagyszüleim vörösmarti környezete, a pincesorok, a pinceajtók különös rajzolatú, díszítésű látványa. És persze a szekerek.... Nemcsak látványként hatottak rám, hanem a szerkezetük, a favasalások azóta is foglalkoztatnak, és gyakran alkalmazom is őket szobraimon.

A gyermekkor egyfajta szivacs-lét, a gyűjtés ideje, a vörösmarti és a szabadkai környezet a tér szűkülésének és tágulásának is roppant izgalmas különös élményével ajándékozott meg. Ezenkívül a tágyi világ, a részletek felfedezése is ekkorra került érdeklődésem középpontjába. Hosszasan elidőztem egy-egy homlokzat díszítésénél. Rettenetesen szeretem az épületeken található domobrműveket, szobrokat.

A mesterséget illetően úgy vélem, ez volt az az indíttatás, amely erre a pályára sodort.

- És az Akadémia?

- Milun Vidić személyében kitűnő tanárom volt, a kapott feladatok teljesítése során állandóan körbejárt, ritkán szólt, de mindig finom útbaigazításokkal élt. Megtanított az anyag tiszteletére, különösen a fát részesítve előnyben, amelyet mindig alaposan szemügyre kell venni, megfigyelni és tiszteletben tartani vonalait, mert a vésésnek, csiszolásnak is szigorú formanyelvezete van. Oly módon kell alakítani a szobrot, hogy az alapból kiindulva valamilyen módon visszaforduljon az alapba.

Mindig nagy-nagy óvatosággal nyúlok szobraim alapanyagához, s főként a fához. A fa nyelvén tudom a leghitelesebben kifejezni magam.

- Munkáid újra meg újra tömény líraiságukkal ragadnak meg...

- A líra a megmunkálásban van, folyton figyelem magam, egy belső hang követésre int, akkor is, ha csak nézem, akkor is, amikor belenyúlok. Alázat. Talán ez a legtalálóbb kifejezés – alázat minden élő iránt és mindaz iránt, amit ember érintett, amin ember járt. Az élet befogható és elillanó hangulatai egyre gyakrabban ráébresztenek arra, hogy engem a tárgyakhoz, terekhez, épületekhez kötődő emberi történetek érdekelnek, hiszen a lépcsőket emberek koptatták, a málló vakolatú falak közt emberek éltek, a kerékpárt emberek támasztották az oszlophoz. Minden, ami emberi jelenlétre utalt és utal, foglalkoztat.

- A szakralitás aurája veszi körül az embert feszületeid szemlélésekor. Milyen belső késztetésből születtek ezek az alkotások?

- A téma, az emberekért hozott isteni áldozat, a jelkép ereje fogott meg. Vallásos ember lévén, úgy gondolom, ettől erőteljesebb téma nincs.

Ezek talán a legszemélyesebb és legmegrázóbb alkotásaim, mert az alkotás során szinte átéltem a keresztrefeszítés gyötrelmeit, amikor Krisztus figuráját, létrára állva a keresztre szögeztem.

- Faszobraid között sok olyan található, amely magát a formát részesíti előnyben. Ezzel szemben a Krisztus szobrok után az Oszlopos Simeon és a Hinta című alkotásaid a figurára fókuszálnak. Figuráid hallatlanul megejtő, megrázó hangulattal bírnak, mondhatnám mitikus tér képződik körülöttük.

- Szeretem a figurát, s mindenekelőtt a vonalakat, ezeken a szobrokon is a drótok – végül is vonalak, ezeket a figurákat afféle háromdimenziós rajzoknak tartom.

A vonalak különös struktúrája révén ezek a figurák „szarapkás” módon, mintegy egyidejűleg fejezik ki a megfeszülést, a szenvedést, az emberi lét kicsinységét és nagyszerűségét, reményét és figyelmeztetésként az elveszthetőségét is.

- Több köztéri szobrod is van, a Széchenyi Istvánról készült dombormű, Kossuth Lajos mellszobra, Hunyadi János, Iványi István, Az ’56-os emlékmű...

- Ezek mind felkérésre születtek. Egy szobrász számára kihívás, és hasznos előkészületeket, előismereteket igénylő feladat a jeles emberek megmintázása, és az alkotást megelőző előtanulmányok mindig egy felfokozott lelkiállapotot eredményeznek.

- 2000-től a szabadkai Gyermekszínházban dolgozol, bábokat faragsz, díszleteket tervezel, alkotótereddé vált a színház. Mennyiben és hogyan befolyásolta a szobrászathoz való viszonyod?

- A színház, a csendes műteremhez szokott művésznek egy szokatlan terep, ugyanakkor izgalmas művészi feladatokkal teli. Mára nyilvánvalóan a színháznak köszönhetően munkáimban a forma helyett a történet, a kibeszélés, elbeszélés fontossága került előtérbe. Gyakran voltam és vagyok kivitelezője más művészek elképzeléseinek, ami szintén termékenyítő hatással van munkásságomra... és ami szintén nem mellékes, hogy mára már én is megtanultam „színháziul” gondolkodni.

A fordulópontot ilyen szempontból Beszédes István – Verebes Ernő Rozsdaszínország aranya című előadása jelentette, amikor tervezőként is bemutatkozhattam. Azóta is kedvenc alkotásom a Milennehamenne csodajárgány.

- Elégedett embernek tartod magad?

- Igen. Azért, mert naponta átélhetem az alkotás iránti vágy ébredését, a felsejtő ötletet, mely ha csak csírájában is, de foglalkoztatni kezd, majd egyre inkább összeforr a lélekkel, mígnem kiteljesedvén munkára fog, és akkor már a megálmodott forma vagy figura, és az anyag bűvöletében élhetek, ameddig csak akarok, a rajzos fugurák, vagy éppen a fából kinyúló karcsú elágazások mentén mondhatom a magamét, teremthetek önmagukba visszatérő formákat, történeteket.

LegfRiSSebb
 Chain reaction - Láncreakció

Simone Elkeles imád izgalmas és romantikus könyveket írni a tinédzsereknek, és imád rajongóival találkozni.

Búcsú Márqueztől

A kolumbiai és a mexikói kormány tagjai - élükön az elnökökkel - álltak díszőrséget sárga rózsákkal díszített urnája mellett.

westbook.eu