Az ifjúkor kríziseiről

Sági Zoltán

A pszichoszexuális fejlődés krízise

Ifjúkorban, az adoleszcensek, a szexuális élet megkezdésekor különböző belső akadályokkal küszködnek. Különösen akkor, ha elmarad a megfelelő felvilágosítás. Minden látszat ellenére, amely azt hangoztatja, hogy a gyerekek már nagyon korán szereznek információkat a szexualitásról, a gátlásosság, az éretlenség jelen van a másik nemhez való viszonyulásban. Bűntudat jelenhet meg a fejlődő személyiségben az autoerotikus késztetéseiket illetően, ha azokra tiltó, büntető visszajelzéseket kapnak – egészséges útmutatás helyett. A szülői-nevelői iránytűt semmi sem helyettesítheti. Sokszor jelenik meg bennük aggodalom, hogy a nemi élet meg fogja változtatni, romlottá teszi őket. Vagy a másik nem képviselője tűnik fel félelmetesnek, veszélyesnek.

Ezekkel a gátlásokkal nehéz helyzetbe kerülnek abban az ifjúsági kultúrában, amely a szexuális felszabadultságot nagyra értékeli. A társaság peremére szorulnak, vagy szerepjátszásra kényszerülnek. Kisebbrendűségi érzéseik kétségbeesett próbálkozásokba sodorják őket. A fiúk megragadják az első alkalmat a nemi közösülésre, igazi vágy nélkül, a teljesítményorientáltság nagy szorongásai közepette, majd az első kudarc után, az impotenciától félve még jobban magukba zárkóznak. A lányok – félve, hogy nem lesznek képesek az igazi női szerepre – belevetik magukat egy elsietett szexuális kalandba, ott frigidnek bizonyulnak, majd az egész szexuális életet technikai kérdésnek fogván fel, tovább hajszolják a kalandokat, hasonló eredménnyel.

A pszichoszexuális identitás zavaraival küszködő adoleszcensek gyakran kerülnek ki érzelmi hidegségben, izoláltságban élő családokból, szétesett életközösségekből, ahol a magára maradt szülőfél a gyermekkel kizárólagos kettős kapcsolatban él. Az egyre szaporodó szingli szülő-modell – amikor a gyerek egyáltalán nem ismeri másik szülőjét – kedvezőtlenül hat a pszichoszexuális krízisek egészséges kimenetelére. Márpedig ilyen krízisek elől nem térhet ki a személyiségfejlődés folyamata. Az elsődleges életközösségi hatásoknak pedig döntő jelentőségük van.

Vegetatív krízisek és a neurotikus tünetképződés

Az adoleszcenskorban igen gyakran jelentkeznek „ideges tüneteknek” nevezett vegetatív funkciózavarok, mint fejfájás, szédülés, elpirulás, verejtékezés, „szívszúrás”, szívdobogásérzés. Ezek egy aktuális élmény hatására, amelyek rendre kellemetlenek, érzelmileg nagyon megterhelőek a fejlődő személyiség számára, aminek következtében nagyon felerősödhetnek. Kifejezettebbé válásuk viszont tovább erősíti az élmény emocionális töltetét, ami circulus vitiozusként tovább erősíti a vegetatív krízist.

Neurotikus tünetképződés az ifjúkorban sokkal könnyebben kialakul, mint felnőttkorban, hiszen a személyiség elhárító és védekező mechanizmusai ebben az életperiódusban még meglehetősen törékenyek. Ezért látni pl. több „hisztériás” reakciót ebben a korban, olyan esetekben, amikor stresszel szemben szükséges megküzdési stratégiához még nem elég erős a személyiség védekező rendszere. Azt jelzi ez, hogy az adoleszcens kor érzelmileg érzékeny időszak, és ez testi tünetekben is „üzen” a környezet felé. Oda lehet hát figyelni rá.

Autoritáskrízis – hová tartozni?

Az ifjúkori lázadás kiélezett formája a tekintély – szülő, iskola, társadalmi szabályok – elleni lázadás. Az öltözködés szokatlansága, a késői hazajövetel, a rendetlenség, a tanulás elhanyagolása, szülőkkel ellentétes nézetek hangoztatása vagy az ő szemükben nem kívánatos társaság keresése, mind megnyilvánulásai a tekintély elleni lázadásnak. Gyakori, hogy az ilyen adoleszcensek zaklatott életű családokból kerülnek ki tele gyerekkori sérelmekkel, csalódásokkal, amelynek gyümölcse erre a korra érik be. Az akaratát brutális módon gyermekére kényszerítő felnőtt rendszerint erőszakos és lázadó utódot nevel magának. De az sem ritkaság, hogy a lázadás kétségbeesett kísérlet arra, hogy a szülőkhöz, otthonhoz fűződő túl erős érzelmi köteléket az adoleszcens széttépje, szabaduljon végre az „aranyketrecből”. Viharos auoritáskrízisek is nyom nélkül lezajolhatnak, ha a szülő-gyerek kapcsolat az első életévekben megbízhatóan jó volt.

Nagyobb problémával állunk szemben, ha a lázadás a társadalom szabályaiba ütközik: ilyen az iskolakerülés, a munkakerülés, a csavargás, a lopás, garázdálkodás, vagy éppen a prostitúció. Az ifjút lázadása, szerepkísérletezése, határainak próbálgatása könnyen sodorja a törvényszegés irányába. Különösen a korai serdülő, adoleszcens fantáziája játszik szívesen a kriminalitással, és a nagyra törő álmok hősei, a tudós, a művész, a felfedező mellett a kalandor, a szélhámos, a rablóvezér, a kalózkapitány is vonzó figura lehet a számára. Legtöbbször az álmodozástól a tettig óriási a távolság, de azért az sem ritka, hogy a fiatal a bátorságát próbálva kisebb bűncselekményeket mégis elkövet, például ellop valamit. Ha a felelősségre vonás szakaszában nem jelenik meg a bűntudat, akkor az mindenképpen a lázadás mélyebb fokozatát jelenti.

Sok fiatal úgy sodródik bele az első bűncselekménybe, hogy egyúttal közösséget is keres. Otthonától érzelmileg elszakadt, a sikeres kortársak csoportjából kudarcai miatt kirekesztettnek érzi magát, az azonnali kielégülésről a jövő kedvéért lemondani nem tud, mert ahhoz valamilyen külső vagy belső ideállal való azonosulás szükséges. A társadalomellenes csoport, a galeri befogadja, és ott azzal arathat elismerést, amivel másutt elutasítást váltott ki. A galeri tagjai között ugyan nem alakul ki stabil érzelmi kapcsolat, de a csoport jól kielégíti a társaskapcsolati igényeket. A galerikbe való sodródást mindig megelőzi a családi környezetből való kilazulás, az elmagányosodás – a rendezetlen konfliktusok és az azokból adódó feszültségek következtében.

A serdülő-, ifjúkori krízis megnyilvánulásai közé sorolható a fiatalok kábítószer szenvedélye is. Napjainkban ez már sokkal nagyobb probléma, mint azt valaha is gondoltuk volna. A kábítószerszedés robbanásszerű terjedése alapjában véve máig sem megoldott rejtély. Tapasztalni, hogy vannak sikeres kimenetelek is, amikor a fiatal egyszer-kétszer megpróbálja, vagy egy-két hónapos szedés után nagyobb megrázkódtatás nélkül abbahagyja. A kimenetel sikerességét vagy sikertelenségét sohasem lehet biztonsággal előrelátni. A függővé válás következményei beláthatatlanok, a tragédiák gyakoriak. De meg lehet-e maradni egy galeriben, ahol a droghasználat viselkedési szabály anélkül, hogy ez a szabály mindenkire ne vonatkozna? Galeri nélkül pedig meg lehet-e élni a hovatartozás élményét, amely segítség az autoritáskrízis túlélésében?

Majdhogynem feloldhatatlan konfliktusok.

Depresszív krízisek – öngyilkossági krízisek

Az ifjúkor az elszakadás és újat keresés korszaka. Az adoleszcens elveszít valamit, ami életében eleddig a legfontosabb volt: gyermekkorát, a kisgyermeki kötődését a hatalmas, idealizált szülőkhöz. Ez az elszakadás különösen nehéz, ha a gyermekkor szeretetigényét nem elégítették ki. Érthető tehát, hogy ez az életkor hajlamosít a depresszióra. A serdülő depressziója ritkán jelentkezik nyíltan: tartósan szomorú alaphangulat, gátoltság, beszűkült gondolatkör, kisebbrendűségi érzések, aggodalmak, önvádlások tüneteivel. Sokkal gyakrabban jelenik meg burkolt formában. Ilyen burkolt depresszió lehet: a visszaesés a tanulásban, a közöny, lustaság, a fokozódó magány és kapcsolatnélküliség, sőt viselkedészavarok.

Az öngyilkosságot megelőző depresszió tehát nem mindig vehető észre: derült égből villámcsapásként érheti a környezetet. Diszkrét megfigyelések azonban azt mutatják, hogy az öngyilkosságot vagy öngyilkossági kísérletet megelőzi egy depresszív színezetű tünetegyüttes. Ennek három összetevőjét lehet kiemelni: a gondolatkör beszűkülését a negatív élményekre; a kifelé gátolt, önmaga ellen irányított agresszió szakaszát, amely az emberi kapcsolatok elszegényedése miatt nem talál kiutat; s végül a fantáziálás fázisát az öngyilkosságról – ezekben a képzeleti játékokban az egyén regrediál arra a gyermeki szintre, amikor a halál még nem tűnik véglegesnek, visszafordíthatatlannak.

Területünkön – különösen Észak-Vajdaságban – köztudottan nagy hagyománya van az öngyilkos viselkedési minta alkalmazásának. Van-e alkalmasabb időszaka ennek a viselkedési minta beépítésének, mint az adoleszcenskor, amikor egy alapcél lebeg a szemük előtt: mindegy hogy hogyan, csak így ne tovább? Ki izolálódhat inkább, szinte a természetes fejlődés velejárójaként, ha nem a serdülő, aki szüleitől érzelmileg elszakította magát, ugyanakkor korcsoportjához még nem találta meg az utat? És mikor éleződhet ki jobban a saját életvezetést jelentő normarendszer és a társadalmi valóság közötti feloldhatatlan ellentét, ha nem az adoleszcenciában? Végül pedig nem a kamasz hajlamos-e leginkább arra, hogy eszményekért – vagy akár virtusból – kockára tegye életét?

A depresszív krízist csak kis lépés választja el az önpusztító késztetések megjelenésétől. Az értéktelenség és értelmetlenség érzéseire nem könnyű pozitív válaszokat találni abban a korban, amikor még a bizonyosságérzés hiánya a mindennapok meghatározója. Amikor a lét alapvető kérdéseire – ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, hová tartok – még fel sem sejlik valamiféle válasz. Van egy ősi megkapaszkodási ösztön bennünk: ha veszélyben vagyunk, segítségért kiáltunk. Az öngyilkossági krízisnek – ma már tudjuk – szerves tartozéka a „cry for help”, az utolsó kísérlettevés valamilyen emberi kapcsolatért, az utolsó segélykiáltás. Életet mentünk, ha „meghalljuk” ezt a segélykérést.

Az ifjúkori krízisek – adoleszcens krízisek – többségükben természetes úton megoldódnak. A legtöbbet, amit elvárnak a környezettől: a jelenlét. A vajúdás, az identitás születés a maga ütemében spontán megtörténik.

Szakember, pszichoterapeuta segítségét akkor hasznos és szükséges igénybe venni, ha a környezet tűrőképességének határán átcsapnak a krízis-hullámok.

LegfRiSSebb
 Chain reaction - Láncreakció

Simone Elkeles imád izgalmas és romantikus könyveket írni a tinédzsereknek, és imád rajongóival találkozni.

Búcsú Márqueztől

A kolumbiai és a mexikói kormány tagjai - élükön az elnökökkel - álltak díszőrséget sárga rózsákkal díszített urnája mellett.

westbook.eu