Önbeteljesítő jóslatok a nevelésben

Bakos Adolf

Az önbeteljesítő jóslat fogalma

Énképünk, előzetes tapasztalataink nagyban meghatározzák, hogy milyen elvárásokkal lépünk be egy társas szituációba. Aki gyakran konfliktusba keveredik másokkal, az számít arra, hogy az új helyzetben is összetűzésekre kerülhet sor, ezért viselkedése eleve védekezőbb, támadóbb lesz, mellyel valóban kiváltja mások ellenszenvét. Azt a jelenséget, amikor egy személy másokkal kapcsolatos előzetes elvárásai olyan viselkedési megnyilvánulásokat hoznak létre nála, melyek hatására az elvárások beigazolódnak, önbeteljesítő jóslatnak (Pygmalion-effektus1) nevezzük.

A fogalom Robert Merton amerikai szociológus nevéhez fűződik, az 1948-ban megjelentetett “The self-fulfilling prophecy” című kötetében található meg a jelenség első tudományos leírása. Azóta nagyon sokszor és sok helyen idézték, kutatták, vizsgálták már, hiszen bebizonyosodott, hogy az önbeteljesítő jóslat jelen van mindennapjainkban, és gyakran személyiség- és sorsformáló erővel hat ránk.

Nézzünk egy egyszerű példát a hétköznapi életből:

Éva és Judit ugyanabba az egyetemi csoportba kerülnek. Korábban nem ismerték egymást, az első előadáson találkoznak először. A véletlen úgy hozza, hogy egymás mellé ülnek. Éva barátságosan közeledik Judithoz, örül, hogy máris szerezhet egy új ismerőst. Juditnak azonban nehézségei támadtak a beiratkozással kapcsolatban, emiatt kissé frusztrált és feszült, gondolatait, figyelmét aktuális gondjai kötik le. Ebből kifolyólag Éva ismerkedésre tett erőfeszítéseire alig reagál, egy-két mondatot szól csak, komoly marad. Éva teljesen semleges benyomást tesz rá, mert gondjai közepette arra sincs lehetősége, hogy alaposabban megfigyelje, ki ül mellette. Éva természetesen semmit sem tud Judit beiratkozással kapcsolatos nehézségeiről, komolyságát és szűkszavúságát úgy értelmezi, hogy nem szimpatikus a másik lánynak. Lassan az ő arcáról is lehervad a mosoly, és az előadás végén már ő is szótlanul kel fel a székről.

Másnap a két lány újra találkozik, de Éva most már igyekszik más évfolyamtársa mellé ülni. Kerüli a Judittal való kontaktust, mert kellemetlen élmény volt számára az előző napi, tévesen visszautasításnak értelmezett helyzet. Ezután mindig komolyan és zárkózottan viselkedik a másik lánnyal szemben, ha pedig véletlenül a folyosón azonos beszélgetős társaságba kerülnek, nem szól évfolyamtársnőjéhez. Juditnak fogalma sincs arról, hogy első napi viselkedését (melyre talán már nem is emlékszik) Éva visszautasításnak fogta fel. Csak azt látja, hogy ez a lány mindig komoly vele szemben, kerüli a szemkontaktust, nem szól hozzá. Így ő is inkább másokkal tart, Évával szemben hűvösen és kimérten viselkedik.

A két lány között így megszűnik minden interakció, kapcsolatukat a távolságtartás jellemzi. Éva viselkedésével valóra váltotta, beteljesítette azt az előzetesen téves benyomását, hogy ő Juditnak nem szimpatikus. A végére pedig nem marad más, mint egy szintén téves végkövetkeztetés Éva részéről, mely így foglalható össze: „Éreztem, hogy kezdettől fogva ellenszenves vagyok neki.”

Ebben az elképzelt történetben Éva helytelenül értelmezett egy helyzetet, s aztán erre reakcióként adott viselkedésével beteljesítette az előzetesen hibás elképzelését. Itt egy szituatív tényező (Judit beiratkozási nehézségeiből fakadó rossz kedve) indította el a folyamatot, de ha esetleg Éva barátkozásra tett kísérleteit már többször hagyták figyelmen kívül korábban, akkor ezek a rossz emlékek nyilvánvalóan fokozták volna a jelenség dinamikáját.

Az emberek közötti súrlódások, konfliktusok hátterében sok esetben félreértések, téves következtetések húzódnak meg. A helyzetet aztán tovább bonyolítja a nyílt megvitatásra, a dolgok tisztázására való képtelenség.

Hogy az önbeteljesítő jóslat nemcsak jól hangzó elméleti konstruktum, hanem pszichológiai valóságunkban ténylegesen létező jelenség, arra tudományos bizonyítékok is vannak. Ennek prezentálására nézzünk egy ötletes amerikai kísérletet!

Snyder, Tanke és Berscheid önkéntes egyetemista fiúkkal végeztek egy kutatást. A vizsgálati személyeknek azt mondták, hogy a kísérlet azt hivatott kivizsgálni, hogy az emberek hogyan ismerkednek meg egymással, valójában azonban a külső megjelenés benyomásalakító szerepét kívánták bizonyítékokkal alátámasztani. A fiúkat két csoportba osztották. Az egyik csoport tagjainak egy nagyon szép lány fényképét mutatták meg, a másiknak pedig egy jóval kevésbé vonzó lányét. Úgy tájékoztatták őket, hogy a fotón látható fiatal nő a másik szobában ül, ő lesz a partnerük, akivel telefonon meg kell ismerkedniük. (Valójában véletlenszerűen kiválasztott egyetemista lányok ültek a szomszédos szobákban, egyáltalán nem azok, akikről a képek készültek.) A megfigyelések szerint azok a fiúk, akik úgy tudták, hogy szép lánnyal beszélgetnek, vidámabbnak, kedvesebbnek ítélték meg partnerüket, mint azok, akik az előnytelenebb külsejű lányok képeit kapták. A kutatás tehát igazolta a külső megjelenés benyomástorzító hatását. Ami eddig történt valójában nem is volt különösebben meglepő, hiszen a holdudvarhatás (halo-effektus) jelenségét már jól ismerték a kutatók. Arról a hajlamunkról van szó, hogy egy számunkra ismeretlen személynek egyetlen kiugró tulajdonsága – gyakran külseje – alapján következtetünk egész személyiségére; feltételezzük, hogy a személy egyéb vonásai is azzal állnak összhangban. Ami igazán meglepte a kutatókat, az a következő volt: amikor kívülálló megfigyelőket arra kértek fel, hogy csak a lányok beszédét magnószalagról meghallgatva mondjanak véleményt róluk, azt találták, hogy a fiúk által korábban szépnek gondolt fiatal nők személyiségét ezek a semleges, a kutatásról semmit sem tudó személyek is magabiztosabbnak, barátságosabbnak vélték. Vagyis arról lehet szó, hogy azok a fiúk, akik azt hitték, hogy vonzó lánnyal beszélgetnek, kedvesebben viszonyultak partnernőjükhöz, s ezzel belőlük a legjobb tulajdonságaikat hozták felszínre. (idézi: Aronson, 2000)

A fiúk vonzó külsőre adott pozitív reakciója befolyásolta a lányokkal szembeni viselkedésüket, ez a viselkedés pedig hatott partnerük magatartására. Ezzel beteljesítették előzetes (valószínűleg nem is teljesen tudatos) jóslatukat: a szépnek gondolt lányok valóban kedvesebbek is lettek.

Önbeteljesítő jóslatok az iskolai nevelésben

A fenti kísérletből is látható, hogy az önbeteljesítő jóslatok könnyen veszélyessé is válhatnak, hiszen egy előnytelenebb külsejű ember gyakran kevesebb lehetőséget kap, hogy csillogóbb személyiségvonásait megmutathassa, mint egy vonzó megjelenésű társa. A problémát tulajdonképpen az jelenti, ha az ilyen személy azonosul is ezzel a „nem vagyok kellemes ember” szerepkörrel, és elkezd eszerint viselkedni.

Minél kialakulatlanabb, instabilabb egy ember énképe, annál nagyobb eséllyel azonosul a mások által ráosztott szerepekkel. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy a gyerekek, serdülők ilyen szempontból (is) különösen kiszolgáltatott helyzetben vannak, hiszen nagyon erősen hat rájuk más emberek reakciója, viszonyulása.

Kimutatták, hogy a pedagógusok is hajlamosak külső jellemzők alapján következtetni diákjaik belső vonásaira, mint amilyen a szorgalom, intelligencia, jólneveltség. Egy jó megjelenésű, tiszta ruhába öltöztetett, szépen megfésült gyerekről könnyebben el tudjuk képzelni, hogy okos és igyekvő is, mint egy elhanyagolt külsejűről. Arra is vannak adatok, hogy nem tudatosan sok pedagógust a kézírás külalakja is befolyásol osztályzáskor: ugyanannak a fogalmazásnak a tartalmára a gyöngybetűkkel író tanuló esetleg jobb jegyet kap, mint csúnyán író társa.

Hogy a tanári elvárások mennyire meghatározzák a diákok fejlődését, teljesítményét, arra jól rávilágít Rosenthal és Jacobson klasszikusnak számító kísérlete. A kutatók általános iskolai tanároknak azt mondták, hogy néhány diákjuk teljesítménye a tanév folyamán várhatóan nagy javulást mutat majd. Egy nem létező teszt eredményeire hivatkoztak, valójában véletlenszerűen választották ki azokat a tanulókat, akiknek a neve szerepelt a listán. Az iskolaév végén egy valóságos intelligenciateszttel megmérték a gyerekek intelligenciahányadosát. Az eredmények szerint a korábban önkényes módon kiemelt diákok társaikhoz képest 10 ponttal nagyobb IQ-növekedést értek el. A tanárok gyors teljesítményjavulással kapcsolatos elvárásai, a fokozott figyelem tehát tényleges fejlődést eredményeztek a véletlenszerűen kiválasztott tanulóknál. (idézi: Forgács, 2000)

A tanári elvárások nagyon sokféle alapon kialakulhatnak. Az előzetes ítéleteket befolyásolhatja az, ha a pedagógus ismeri az osztályába kerülő gyermek idősebb testvérét, családját, rokonságát, de az is, ha feleltetéskor megnézi, hogy a tanuló milyen jegyeket kapott korábban más tantárgyakból. A gyerekről ilyen módon kialakuló benyomások lehetnek pozitívak vagy negatívak, de mindenképpen torzak és megalapozatlanok. A negatív elvárások alapja gyakran a család kedvezőtlen szociális helyzete, vagy bizonyos (főként kisebbségi) etnikumokhoz való tartozás. Magyarországon például, ahol a roma kérdésnek mostanában hatalmas publicitása van, problémát jelent, hogy a pedagógusok nagy része eleve gyenge teljesítményre számít a roma gyerekektől. Bár a tapasztalatok gyakran valóban indokolják az ilyen elvárásokat, az általánosítás nagy hiba! Cserné Adermann Gizella egy olyan megtörtént esetet mutat be, melyben a negatív sztereotípiák bázisán megjelenő önbeteljesítő jóslat hatására egy szép reményekkel induló kislány iskolai eredményessége zátonyra futott:

Melinda csillogó szemű, élénk, jó eszű kis cigánylány volt.Anyukája egyszerűen, de tisztán járatta. Az óvónénik szerették a kedves gyereket, eszükbe sem jutott másképpen bánni vele, mint a társaival. Melinda ugyanott kezdte az első osztályt, ahol kis barátainak többsége. Talán az volt a szerencsétlensége, hogy a későbbi nyelvtagozatos osztály „válogatott” tanulói közé került. Az iskola nem örült annak, ha roma tanulót írattak be. Az igazgató az egyik szülőnek bizalmasan megjegyezte, hogy alsóban ugyan sok a cigány, de nem kell félni, ők úgyse jutnak el a felsőbe.

A tanító néni kiváló pedagógus volt, aki nagyszerűen értett az elsősökhöz, a szülők versenyeztek, hogy gyerekeik a keze alá kerüljenek. Egyetlen hibája mégis volt: nem állhatta a roma gyerekeket.

Melinda lelkesen járta az első osztályt. Füzetei semmivel sem voltak csúnyábbak, mint a többieké, mégsem kapott piros pontokat. A kisdobos avatáson – akkoriban ez nagy ünnep volt a gyerekeknek – mindenki megkapta a nyakkendőt, kivéve Melindát. Az ok igen egyszerű volt: a papírgyűjtésre nem vitt két kg újságot. Melinda még küzdött a második osztályban, de egyre kevesebb sikerrel. A kudarcok szaporodtak. A harmadik osztály már Melinda nélkül indult. Sikerült annyi tárgyból megbuknia (netán sikerült megbuktatni?), hogy ismételhette a második osztályt.

Óvodás pajtásai már befejezték az általános iskolát, amikor Melinda kimaradt a negyedik osztályból, és férjhez ment. Mi lett volna a kislány sorsa egy másik tanító néninél? Ez már nem fog kiderülni.”(Cserné Adermann Gizella, 2003)

Brophy és Good modellje a tanári elvárásokhoz való hasonulást a következő lépésekben foglalja össze:

  • A pedagógus a tanév elején előzetes elvárásokat alakít ki a tanulók képességeivel, tanulmányi sikerességével kapcsolatban.

  • Ezek meghatározzák, hogy miként viselkedik az egyes diákokkal szemben.

  • A tanulók a tanár megnyilvánulásaiból, viselkedéséből megérzik a pedagógus velük szemben kialakított elvárásait.

  • Ha a tanár magatartása következetes, úgy erős befolyást gyakorol diákjai énképére, motivációjára, interperszonális kapcsolataira stb.

  • Ezeken keresztül végül a tanulók azonosulnak a rájuk kiosztott szerepekkel és a tanár előzetes elvárásai a tanulmányi eredményességüket is meghatározzák.

Az, hogy első ítéleteinket milyen mértékben vagyunk képesek megváltoztatni, módosítani a későbbi, ezeknek esetleg ellentmondó tapasztalatok hatására, erősen személyfüggő. Akinek rugalmasabb a személyisége, általában eleve nem hoz létre túl merev, átjárhatatlan mentális kategóriákat, és a későbbiekben is könnyebben változtat tévesnek bizonyuló véleményén.

Az elfogultság olyan önkényes következtetésekhez vezethet, melyek megerősítik elvárásainkat. Hajlamosak vagyunk a történéseket elvárásainkkal összhangban értelmezni. Ha kétértelmű információval találkozik, azt a legtöbb ember automatikusan úgy képezi le a maga számára, hogy az várakozásainak megfeleljen.

De mi történik, ha a pedagógus előzetes ítéletének egyértelműen ellentmondó tapasztalattal találja magát szemben? Jobbik esetben ilyenkor belátja, hogy tévedett, és változtat hozzáállásán. Megtörténhet azonban, hogy még az egyértelmű információkat is önkényesen értelmezi. Ennek tipikus példája, amikor az ember hol belső személyiségvonásoknak, hol külső körülményeknek tulajdonítja a történéseket, mások megnyilvánulásait, aszerint hogy éppen melyik változat szolgálja ki elvárásait. Az iskolai oktatásban ez olyan formában jelenhet meg, hogy ha a jó tanuló Pisti jól felel, a tanár azt gondolja, hogy a diák okos és szorgalmas, de ha rosszul, akkor a külső, szituatív körülményekben keresi az okot, például a fiú éppen fáradt, vagy segített a szüleinek, nem volt ideje tanulni. Ha Pisti rossz tanuló, a tanári következtetés éppen ellentétesen alakul: ekkor rossz felelet esetén feltételez állandó és belső okokat (alacsony szintű képességek, hanyagság), jó felelet esetén viszont az aktuális helyzetben keresi a magyarázatot (túl könnyű kérdést kapott, súgtak neki stb.)

Mivel az ilyenfajta torzításokra, vagyis az információk önkényes, elvárásainknak megfelelő értelmezésére többé-kevésbé mindannyian hajlamosak vagyunk, a pedagógusoknak tudatosan kell törekedniük arra, hogy rugalmasan, a vélemények megváltoztatására nyitottan lássák el nevelői-oktatói feladatukat.

Önbeteljesítő jóslatok a családi nevelésben

Néhány napja beszélgettem egy anyukával, akinek kisfia kortársainál kissé gyengébb képességekkel rendelkezik. A szülő elmondta, hogy ő is látja, hogy gyermeke a többiekhez képest éretlen, nehezebben oldja meg a feladatokat. Szóba került az idősebb testvér is, akiről az anyuka úgy nyilatkozott, hogy sokkal jobban boldogul az iskolában, majd hozzátette, hogy „de ő kislány”. Nyilvánvaló, hogy a szülő eddigi tapasztalatai szerint a lányok jobb tanulók, a fiúktól nem is lehet és nem is kell elvárni, hogy olyan jól teljesítsenek. Vajon az, hogy az anyuka szinte természetesnek veszi, hogy fia lányánál gyengébb képességű, nem járulhatott-e hozzá ahhoz, hogy ez valóban így alakult?

Életünk tele van nemi sztereotípiákkal. Ilyenekkel már az egészen kicsiny gyermekek is találkoznak, anélkül persze, hogy értenék őket. A nemiséghez kapcsolódó elvárásaink egy része hasznos, mert segít a gyermekeknek a nemi szerepükkel való azonosulásban. Alighogy kiderül a magzat neme, a ruhácskák színének megválasztásával már különbséget teszünk fiúk és lányok között2. Amikor a baba megszületik, a megfigyelők a kisfiúkat hajlamosak nagynak és erősnek, a kislányokat pedig bájosnak és kedvesnek minősíteni – még akkor is, ha ugyanazt a csecsemőt bújtatjuk egyszer kék, máskor rózsaszín ruhába! A gyermek növekedésével aztán a megvásárolt játékszerek is a nemi hovatartozást hangsúlyozzák: a fiú kisautót és pisztolyt, a kislány babát kap. Azt lehet mondani tehát, hogy a nemi szerepek kialakulásában a társas-kulturális hatások éppoly meghatározóak, mint a hormonok.

A gyermek az iskolába kerülve, képességekhez kapcsolódó nemi sztereotípiákkal is találkozik. Széles körben elterjedt elképzelés például, hogy a fiúk jobbak matekból, fizikából, a lányok pedig a humán tárgyakból. Az is elterjedt nézet, hogy a fiúk eleve, „természetüknél fogva” rosszabbak a lányoknál, gyakrabban és keményebben is büntetik őket. A előző fejezetek ismeretében azt hiszem már felesleges körülményesen taglalni, hogy az ilyen általánosítások hogyan vezethetnek önmagukat beteljesítő jóslatokhoz.

Sok szakirodalmi forrást lehet találni az iskolai oktatásban megjelenő negatív következményekkel járó Pygmalion-effektusról, az otthoni nevelésben érvényesülő ilyen jellegű veszélyekről azonban általában kevesebb szó esik. Ez érthetetlen dolog, hiszen a szülői elvárások legalább annyira befolyással vannak a gyerekek személyiségfejlődésére, mint a pedagógusoké.

Sok vita folyik a temperamentum meghatározásáról, eredetéről, illetve arról, hogy mennyiben befolyásolja a szülő-gyermek kapcsolatot, a kötődést. Az ikerkutatások eredményei szerint a temperamentum3 genetikailag meghatározott, mégis előfordulhat, hogy a szülőnek és csemetéjének eltérő a vérmérséklete. Ennek a személyiségi jellemzőnek a kiemelése azért indokolt, mert az újszülött vonásai közül ez válik legelőször láthatóvá; ez határozza meg, hogy a baba kezdettől fogva miként reagál a környezetére, így a szüleire is. A legtöbb kutatás azt kapta eredményül, hogy a temperamentum ugyan nem teljesen állandó, determinált, de csak igen nehezen megváltozó jellemzőnk. Az elevenebb csecsemők általában elevenebb ovisok, majd diákok is lesznek. A gyermek és a szülő vérmérsékletének hasonlósága vagy össze nem illése meghatározhatja a kapcsolatukat és önbeteljesítő jóslatok alapjául is szolgálhat. Nézzünk egy példát!

Tegyük fel, hogy Zoltán és Zsolt nagyjából azonos korú testvérek. Ugyanazon szülők gyermekei, hasonló géneket örököltek, szociális és családi körülményeik is azonosak. A két fiú sok szempontból hasonlít egymásra, de temperamentumuk nagyon különböző. Zoli nyugodt, békés természetű passzívabb gyerek, reakciói lassabbak. Zsolt viszont gyorsan reagáló, örökmozgó, már-már hiperaktív fiú.

A szülő hamar felismeri, hogy csemetéi külső világra adott válaszai nagyon különbözőek. Zoli nyugodt kisbaba, keveset sír, ha mégis, könnyű megnyugtatni. Zsolt hangosabb, elevenebb csecsemő, sokszor éjjel is fel kell kelni miatta, és a szülő megnyugtatására tett kísérletei gyakran kudarcba fulladnak. Az idő múlásával Zsolt előbb kezd mászni, járni, minden érdekli, izgő-mozgó, állandó felügyeletet igényel. Zoli kevésbé mozgékony, képes órák hosszat egy helyben eljátszogatni, nincs vele baj.

A szülő akarva-akaratlanul is arra gondol, hogy Zolika jobb” gyerek, valószínűleg az óvodában, majd az iskolában is kedvelni fogják a nevelők. Türelme alkalmassá teszi majd a koncentrálásra, tanulásra, simulékony természete pedig a jó társas kapcsolatok kialakítására. Zsolttal kapcsolatban viszont már előre fél attól, hogy az iskolában majd sok panasz lesz rá elevensége miatt, és nehezen tudja elképzelni róla, hogy türelmesen leüljön tankönyvei mellé.

Ezzel a szülő akaratán és tudtán kívül már nagyon korán elvárásokat alakít ki gyermekeivel szemben, szerepeket oszt rájuk. Zoli lesz képzeletében a jó gyerek, akinek szép jövőt jósol, Zsolt pedig a csintalan, akivel sok baj lesz még. Ezek az ítéletek meghatározzák a szülő további viselkedését. A Végy példát Zolikáról!”- típusú, Zsoltnak címzett megnyilvánulásaival fiai tudtára adja elvárásait. Máskor a gyerekek jelenlétében meséli a szomszédnak, hogy két csemetéje mennyire különbözik egymástól. A fiúk lassan megtanulják, hogy milyenek ők, azonosulnak a szerepekkel és elkezdenek azok szerint viselkedni.

Zoli tudja magáról, hogy ő jó gyerek”, így énképének megfelelően igyekszik szépen viselkedni, jól tanulni. Zsolt viszont megtanulta, hogy kettejük közül ő a rosszabb”, ezért természetes számára, hogy csintalanabbul is viselkedik. Mivel Zoliéhoz hasonló babérok nem teremnek neki, igyekszik elevenségével felhívni magára a figyelmet. A testvérek viselkedése közötti különbséget a tanárok és az osztálytársak is észlelik és címkézik, s ezzel tovább erősítik ezeket a magatartási mintákat.

Évekkel később a serdülőkorú Zolit, mint kiegyensúlyozott, pozitív énképpel rendelkező, jól tanuló fiút látjuk viszont, talán egyetemre is készül. Zsolt bizonytalanabb a továbbtanulást illetően, hiszen sosem volt a tanárok kedvence, ehelyett sok kamaszkori csínyben benne van.

A történetet gondolatban tovább szőhetnénk. A lényeg azonban az, hogy a korai vérmérsékletbeli eltérések alapján kialakult szülői elvárások létrehozták a gyerekeknél azt a viselkedést, melyet megelőlegeztek számukra.

Ebben az elképzelt történetben a feltételezhetően nyugodtabb temperamentumú szülő annak a gyermekének jósolt szebb jövőt, mely jobban hasonlított rá. Az olvasó esetleg érvelhetne úgy, hogy itt nem is beszélhetünk önbeteljesítő jóslatról, hiszen nem a szülő elvárásai hozták létre a fiúk eltérő viselkedési mintázatait, azok eleve adottak voltak. Ez azonban tévedés, mert csak a nyugodság-elevenség ellentétpár volt adott, amit aztán a szülő címkézett jó és rossz, illetve kívánatos és nem kívánatos vonásokká. Hogy mennyire így van ez, azt azonnal beláthatjuk, ha megfordítjuk a történetet és egy merőben más vérmérsékletű szülőt képzelünk magunk elé:

Az alapfelállás most is ugyanaz: Zoli nyugodt, lassabban reagáló gyerek, Zsolt viszont eleven, dinamikus fiú.

A szülő látja, hogy Zolika könnyen kezelhető, jó gyerek, de kissé lassú és passzív; hiányolja belőle az elevenséget, aktivitást, hiszen szerinte egy kisfiúnak ilyennek kellene lennie. Zsolt ezzel szemben megfelel a képzeletében élő gyermekképnek: örökmozgó, tettrekész, minden érdekli, könnyen feltalálja magát. A szülő úgy véli, Zsoltnak minden esélye megvan, hogy ügyes és sikeres felnőtt váljon belőle, kemény fából faragták, és előbb-utóbb biztosan eléri majd amit akar. Ha Zolira néz, azt gondolja, hogy testvérénél kevésbé életrevaló, biztosan nehezebben boldogul majd az életben. A szülő büszke Zsoltra, örül, hogy ilyen belevaló gyermeke van, és kissé sajnálja, hogy Zoli kevésbé talpraesett. Véleményét olykor ki is fejezi: pl. mosolyogva meséli az ismerősöknek, hogy Zsoltika szörnyen eleven gyerek, aktivitásával kifárasztja az egész családot, amivel azt üzeni a gyereknek, hogy ő egy igazán életerős, vagány kis lurkó. Zoliról kevesebbet beszél, vagy rosszabbik esetben kinyilvánítja, hogy őt nem tartja olyan rátermettnek. Máskor, azonos feladat esetén Zolikának több segítséget nyújt, mert ő „jobban rászorul”. A jószándék vezérli, de ezzel is azt közvetíti a gyerek felé, hogy ő kevésbé ügyes és önálló, mint testvére.

Zsoltnak megnő az önbizalma, energiáit igyekszik hasznos célokra fordítani, hogy szüleitől minél több pozitív megerősítést kapjon. Ügyes, lendületes serdülővé érik, tele van tervekkel, ígéretes jövő áll előtte. Zoli lassúbb ritmusával, alacsonyabb szintű önbizalmával végig Zsolt árnyékában marad. Régen megtanulta már, hogy ő kevésbé rátermett fiú, minden elismerésért keményebben meg kell dolgoznia, talán még értéktelenebb is testvérénél. Ezért szerényebb, de biztosabb eredmények elérésére törekszik. Míg Zsolti sikerkereső fiatalnak, addig ő kudarckerülőnek minősíthető. A szülő tisztában van ezekkel a különbségekkel, és nyugtázza magában, hogy ő ezt mind előre látta…

Ez a két történet jól szemlélteti, hogy azonos alapállásból indulva is mennyire különböző irányt vehet a gyermekek sorsa, élete a szülői elvárások hatására. A történetek a jóslatok beteljesedésének tiszta esetei; ezek a valóságban általában összetettebb formában jelennek meg, arra azonban mindenképpen jók voltak, hogy szemléltessék az elvárások sorsformáló szerepét. A szülőknek nagyon ügyelniük kell arra, hogy saját elképzeléseiket ne tévesszék össze gyermekeik tényleges jellemzőivel, hogy azokat ne vetítsék rá csemetéikre!

Az életpálya, a hivatás megválasztására is erősen kihatnak a szülők rejtett üzenetei. Iskolapszichológusként tapasztalom, hogy falvainkban nagyon sok földműveléssel foglalkozó család nem tartja a tanulást, az önképzést igazi értéknek. Az ilyen szülők törvényes kötelezettségeiknek eleget téve, járatják gyermekeiket iskolába, de a jó tanulmányi előmenetelre nem helyeznek kellőképpen hangsúlyt. Az osztályismétlés vagy az intő elkerülése érdekében tett tanulásra való felszólítás önmagában véve általában nem hatékony, hiszen a gyermek érzi, hogy a tudás megszerzése szülei értékrendje szerint sem áll fontos helyen. A szülő viselkedésével, kisugárzásával, egész lényével nevel, nemcsak szavaival! Sok tehetséges, okos fiatal esik el így a képzés lehetőségétől, pusztán azért, mert a továbbtanulást feleslegesnek és/vagy elérhetetlennek tartó családba született bele. A pályaválasztás sikeressége nem nyolcadik osztályban dől el; a szülők értékrendje, elvárásai már születéstől megszabnak egy irányt, melyet gyermekük a kamaszkorba lépve a legtöbb esetben követni fog.

Önbeteljesítő jóslatok a nagyobb társadalmi csoportok esetében

Pygmalion-effektussal életünk minden területén találkozhatunk. Előzetes elvárásaink, a belőlük fakadó viselkedésünk meghatározhatják rokonainkkal, ismerőseinkkel, szomszédainkkal, de akár munkatársainkkal, főnökünkkel való kapcsolatunkat is. Ezek személyközi hatások, de önbeteljesítő jóslatok működhetnek csoportok között is.

A társadalom nagyon sokféle csoportra bontható, de szociálpszichológiai szempontból a legfontosabb talán az etnikumok szerinti csoportosulás. Mivel az ember könnyebben feldolgozza az őt érő információkat, ha azokat kategóriákba rendezheti, a különböző etnikumokra is azonosító címkét ragaszt, így jönnek létre a nemzeti sztereotípiák. Ha az utca emberét megkérnénk, hogy 1-2 szóval jellemezzen bizonyos nemzeteket, valószínűleg megtenné, még akkor is, ha egyetlen tagját sem ismeri az adott nációknak. Ráadásul az emberek többsége ugyanazt mondaná: pl. „az olaszok beszédesek”, „a németek precízek”, „a svédek hűvösek” stb. A sztereotípiák sok esetben nem alaptalanok, hibájuk azonban hogy túlzóak, kategorikusak és általánosítanak. Egészen biztosan szép számmal találhatnánk szűkszavú olaszokat, pontatlan németeket és szívélyes svédeket is.

Míg a sztereotípiák elsősorban kognitív reprezentációkként írhatók le, addig az előítéletekben már nagy szerep jut az érzelmeknek, egy adott csoport pozitív vagy negatív értékelésének. Éppen ezért az előítéletek talán még alkalmasabbak arra, hogy önbeteljesítő jóslatok alapjává váljanak. Ha a többségi társadalom egy kisebbséget söpredékként kezel, ha elítéli és nem nyújt számára bizonyítási lehetőséget, akkor az előbb-utóbb hasonulni fog az elvárásokhoz. Az amerikai Carl Word kísérletében fehér bőrű kísérleti személyek készítettek állásinterjúkat fehér és színes bőrű pályázókkal. A későbbi elemzés megállapította, hogy a feketékkel rövidebb ideig beszélgettek, távolabb ültek tőlük. A kevésbé emberközeli viszonyulás minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy az afroamerikai jelentkezők kevésbé feleltek meg az elvárásoknak, mint fehér bőrű társaik. (idézi: Aronson, 2000; Smith-Mackie, 2002)

A társadalmi csoportokkal szembeni sztereotípiák, előítéletek egyik legfontosabb jellemzője, hogy nagyon nehezen változnak. A felszámolásukhoz a legjobb és legbiztosabb módszer az, ha igyekszünk minél alaposabban megismerni az adott csoport tagjait. Az a személy, akinek közeli ismerősei között megtalálható a sztereotipizált csoport néhány tagja, jóval kevésbé hajlamos az előítéletes gondolkodásra, mint az, aki nincs közvetlen kapcsolatban ilyen emberekkel.

A másik csoportról kialakított negatív elképzelések, illetve az ezek megváltozását lehetetlenné tevő távolságtartás olyan viselkedést válthat ki a csoport tagjaiból, amely igazolja előzetes elvárásainkat. Gondolkodjunk el azon, hogy ez a szociálpszichológiai törvényszerűség miként érvényesülhet a Vajdaság sok nemzetet magában foglaló népességének életében!

Amikor az önbeteljesítő jóslat hasznos

Az, hogy egy személy mennyire hajlamos mások elvárásaihoz hasonulni, legfőképpen életkor- és énképfüggő. A bizonytalan, önmagával elégedetlenebb ember énképe labilisabb, mások reakciói által befolyásolhatóbb.

A gyermek is elsősorban más személyek (főként a felnőttek) viszonyulása alapján alakít ki véleményt magáról. Ezek a korai benyomások a majdani integrált énkép alapjai. A szülőknek, nevelőknek hatalmas felelősségük van abban, hogy a gyermek vonásait, képességeit hűen tükrözzék vissza; ha a saját téves elvárásaikat vetítik rá a fejlődő személyiségre, akkor torz énképet alakítanak ki benne. Éppen ezért olyan fontosak a pozitív megerősítések, a dicséretek is: ha egy gyermeknek azt üzenjük, hogy ő okos, kedves, szeretetreméltó, akkor megtettük az első lépést, hogy valóban ilyenné alakítsuk. Az önbeteljesítő jóslatok nem mindig ártóak és károsak, akár szolgálatunkba is állíthatjuk őket. A pozitív elvárások kedvező eredményeket hoznak. A híres, szállóigévé vált bölcsesség ezt így fejezi ki: „Mosolyogj a világra, és az visszamosolyog rád!”.

SZAKIRODALOM

Aronson, E. (2000): A társas lény. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest

Cserné Adermann Gizella (2003): Önbeteljesítő tanári elvárások — iskolai kudarcok.

In: Tudás Menedzsment, IV. évfolyam 1. szám, 53.-62. old., PTE FEEFI

http://feek.pte.hu/feek/feek/index.php?ulink=650

Forgács J. (2000): A társas érintkezés pszichológiája. Kairosz Könyvkiadó, Budapest

Merton, R. (1948). The self-fulfilling prophecy. Antioch Review, 8, 193-210.

Smith, E. R., Mackie, D. M. (2002): Szociálpszichológia. Budapest, Osiris

1 Az ókori görög mitológia szerint Pygmalión egy leányalakot formázott meg szoborként. A lány olyan gyönyörű lett, hogy alkotója beleszeretett. Erős érzelmei hatására a szobor életre kelt.

2 Érdekes dolog, hogy társadalmunkban a piros árnyalatokat mennyire a nőiséghez kötöttük. Eredetileg ugyanis a vörös szín a vér és harc jelképe volt, így kifejezetten maszkulin energiákat szimbolizált.

3 Más néven vérmérséklet. Arra utal, hogy a személy hogyan, mekkora intenzitással reagál az őt körülvevő világra, illetve hogy milyen az uralkodó hangulata.

LegfRiSSebb
 Chain reaction - Láncreakció

Simone Elkeles imád izgalmas és romantikus könyveket írni a tinédzsereknek, és imád rajongóival találkozni.

Búcsú Márqueztől

A kolumbiai és a mexikói kormány tagjai - élükön az elnökökkel - álltak díszőrséget sárga rózsákkal díszített urnája mellett.

westbook.eu