Zenével érkezem – Interjú Jovančić Miroslav képzőművésszel


Mit jelent neked a tavaly novemberben a Képzőművészeti Találkozóban megnyílt kiállításod? Bemutatod-e Szabadkán kívül máshol is?
Zenével érkezem – ez a címe annak a kiállításnak, amellyel 2008. november 17-én mutatkoztam be a szabadkai közönség előtt a Képzőművészeti Találkozó Modern Galériában. Hosszú ideig készültem erre az eseményre, minden energiámat belefektettem és nagy várakozással – s most már beismerem, nem kis izgalommal – tekintettem az esemény elé, folytonosan felülvizsgálva mindazt, amit addig tettem. Ez az első nagy önálló tárlatom Szabadkán. Néhány kisebb, méreteit tekintve kamara jellegű kiállítás után, mint például 2003-ban a Jazz színesben című a Sax kávézóban, 2004-ben a Minden dal eredete a Franzer galériában, majd 2007-ben A kertben című tárlat a Kosztolányi Dezső Gimnázium galériájában és 2008-ban a Jelek és csodák a Basch-ház galériában, a Zenével érkezem saját értékelésem szerint festői munkásságom legfontosabb bemutatása az elmúlt néhány évben. Számos válasz azokra a leglényegesebb kérdésekre, melyeket életem bizonyos pillanataiban teszek fel magamnak, a kételyek, a beteljesült és beteljesületlen vágyak, a valós és az a másik, láthatatlan, de annál valóságosabb élet is mind helyet kaptak ebben a világban, melyet elsősorban magamnak alakítottam, majd megosztottam mindazokkal a barátaimmal és kollégáimmal, kik eljöttek megnézni a képeimet, rendkívül megtisztelve ezzel és nagy örömet okozva nekem.
A Zenével érkezem számomra nagyon sok mindent jelent, de gyakran felvetődik bennem a kérdés, vajon mit jelenthetett ez a kiállítás azoknak, akik látták, s mennyit tudnak befogadni abból, ami ezen a kiállításon csupán az enyém?
Szabadka után a kiállítás Zentára költözött (2009. március 6-án volt a zentai megnyitója), ezt követően Pécsett, majd őszre Újvidéken, s végül Belgrádban lesz felállítva.

Képeiden megfigyelhető a természet erős jelenléte, sok időt töltesz a természetben? Hogyan és mikor jut rá időd a Képzőművészeti Találkozóban betöltött munkahelyed, a pedagógusi munkásságod, a muzsikálás és festés mellett? Alkérdésként felmerül: mit jelent neked Palics, mennyire van jelen az életedben és a művészetedben?

Igen, sok időt töltök a természetben, a kedvenc vizeim: a Ludasi és a Palicsi-tó környékén, barátaimmal sétálgatva a számomra jól ismert partokon, vagy még gyakrabban a csónakomban üldögélve, a Ludasi tó nádasaiban rejtőzve. Télen szeretek kimenni a jégre. Ilyenkor bejárom az egész tavat, nádat vágunk a barátaimmal, mézes pálinkát iszunk és beszélgetünk a magunk mögött hagyott időkről, a vizek sorsáról, melyekhez saját elhatározásunkból, a csodálatos vízi-titkok szerelmeseinek elszántságával kötődünk. Ez az a világ, amelyből gyermekkorom nagy része épült, és amely ma egyéniségem jelentős részét képezi, mély nyomot hagyva benne. S így mindez alkotótevékenységem szerves részévé vált.
Az idő, hát igen... abból soha sincs elég. Az idő iránti igény mindig meghaladja az emberi természetet. S mégis, mindaz, amit az előbb felsorolt: a festészet, a zene, a munkám és a fiatalokkal való foglalkozás nekem sokkal inkább élvezetet jelent, mint fáradságos munkát vagy vesződést. Ezeknek – a számomra inkább igényeknek – keletkezésük logikája folytán nem szabadna terhet jelenteniük annak, aki magában hordozza őket. Sőt inkább örömet és lelkesedést kellene nyújtaniuk az alkotás során, míg szavakká, hangokká, színekké és vonalakká alakulnak át. Valahogy úgy tűnik, hogy mindaz, amit alkotok, többé-kevésbé hű, életrajzi jellegű reflexió, és talán ezért nem esik semmi nehezemre. Könnyedén, egy gyermek izgatottságával festek és zenélek, adom át másoknak mindazt, amit tudok és érzek, fenntartások nélkül, a végsőkig.

Mikor szoktál festeni? A zenészek minden nap gyakorolnak, te is? Hogyan oszlik meg a zenélés és festés közötti arány mindennapjaidban?

Akkor festek, amikor azt a kép megköveteli. Ha napközben lehetőségem adódik arra, hogy abban a pillanatban reagáljak, amint egy ötlet megszületik, azonnal ecsetet ragadok. Viszont ha ezt nem tehetem meg, mert olyan helyen vagyok, ahol ez lehetetlen, akkor fogom a tollat és leírok egy szót, a kép címét vagy egy versrészletet, amelyből azután otthon majd egy festmény születik. Gyakran egész éjszaka festek, egészen reggelig, zenét hallgatva, amely néha egy új kép alkotására ihlet, amíg az előző alkotáson dolgozom. Hasonló az eset a hegedűvel is. Csak akkor játszom, ha szükségét érzem, egyfajta izgatottságot, ami e médium révén kíván megvalósulni, a hangok – színek, szavak – dallamok, hangulatok – harmónia révén. Mindez oly erőteljesen fonódik össze, hogy gyakran még magam sem tudom megfejteni: mi miből indul ki, s hol, mikor és hogyan végződik majd.

Az egész kiállításon néhány motívum gyakori előfordulása – mint amilyenek a hal, a víz, az emberpár, levelek és virágok, a zenész, a hold, a macska – a vezérfonál. Ők a te életed egy bizonyos részét tárják elénk. Miért dominál az éjszaka?

Miután már eltöltöttem egy bizonyos időt a képi kifejezés iránti igényeim felülvizsgálatával, megértettem, hogy én nem tudok más módon megalkotni egy képet, csak ha kifejezem mindazt, amit gondolok, kívánok, akarok, szeretek, látok, vagy csak sejtek. Az a világ foglalkoztat, amely boldoggá tesz, annak minden elemével együtt. S ebben a világban vagyok én, a családom, a zene, lányok, barátok, a hely ahol élek, a vidék ahová önmagamat felkutatni járok, a vizeim, melyek beszélnek hozzám és mesélnek nekem, az állataink, köztük a hal, amely gyermekkorom óta kísér, az éltető hal, ifjúságom hű kísérője, kedves emlékek őrzője. Mindezek a motívumok egy egységes egészet alkotnak, az egyik képből a másikba utazva, kifejezést adva egy történetnek, amely testet akar ölteni, mint a kirakott tarot-kártyák – amint azt barátnőm, Husnyák Andrea nagyon találóan megjegyezte – melyek bizonyos sorrendbe rakva annak a személynek az életére utalnak, akinek a kártyából jósolnak.

A tavalyi Nagyapáti Kukac Péter képeiből rendezett kiállításon különös szeretettel beszéltél diákjaidnak, a topolyai festő művein előforduló repülőgép jelképességéről. A te képeiden is időnként megjelenik a repülőgép. Mit jelent számodra ez a motívum?

Nagyapátiról nem tudtam sokat, gyakorlatilag semmit. Hallottam a képzőművészeti díjról, amely az ő nevét viseli, és hogy műve bizonyos vajdasági és szerbiai értelmiségi körökben nagy tekintélynek örvend. Többet nem tudtam róla, és még kevésbé volt alkalmam egyszerre, egy helyen ennyi rendkívül színvonalas festményt látni, mint azon a kiállításon, a szabadkai Városi Múzeumban. Nem kis meglepetésemre, a kiállítást szemlélve felfedeztem néhány képet, ahol Nagyapáti kéklő egén itt-ott egy-egy repülőgép látható. Egy kis pont az ég tágas kékségében. Ez saját, utazásokról szóló álmaimra emlékeztetett, az idő könyörtelenségére, amit képtelenek vagyunk megállítani, visszapörgetni vagy lelassítani. A repülőgép engem egy olyan szerkezetre emlékeztet, amellyel meg tudjuk érinteni az előttünk álló és a mögöttünk hagyott időket, amellyel áthidalható az álom és a valóság. Egyébként a repülő gyakori motívum egy másik, számomra nagyon kedves festőnő, Frida Kahlo műveiben is. Az ő csodálatos vásznait első londoni látogatásom idején láttam, és örökre beléjük szerettem.

Alkotásaidon keret és kép eggyé válik. Ez a képen kívül folytatódó kép gondolatát ébreszti fel bennünk. És nálad? Hogyan alakult ki ez a megközelítés?

Mindaz, ami képeimen megjelenik, egy kísérlet arra, hogy megteremtsek egy világot, egy menedéket, ahová elmenekülhetek a mindennapok szürkeségének elviselhetetlensége elől. Ennek a világnak nincsenek végső határai, ugyanis továbbépül bennem, és azokban az emberekben, akik a sajátjukként fogadják el. Ez valami olyasmi, mint egy személyes univerzum, amelyben mindig megtalálhatjuk önmagunkat, mint ahogy az például velem történik, amikor képet alkotok. Ettől a gondolattól addig az elképzelésig, hogy a festménynek tulajdonképpen nincs szüksége keretre, amelyben véglegesen definiáljuk, csupán egy aprócska lépést kellett tenni. A keretre festett új kép azért keletkezett, hogy kiegészítse az előzőt. Létrejött egy világ, amely megmagyarázza, és feloszlatja a kép szemlélőjében esetlegesen felmerülő kételyeket. A megfestett keret ily módon kulcs a kép valóságának jobb megértéséhez, vagy éppen ellenkezőleg, a keret válik majd a kép azon rejtélyes elemévé, amely bevon bennünket a történetbe, és megfejtvén azt a festmény egységes kontextusában értelmezzük, mint megtestesült gondolatokat, hangok és színek formájában.

A tárlaton találkozhattunk olyan alkotásokkal is, melyeknek tartalma kedvenceidre utal, pl. életnagyságban festeted le magadat, ahogy éppen hegedűjátékkal tisztelegsz Frida Kahlo és Diego Rivera előtt, ami egyébként jellemző rád, hiszen sok kiállítás megnyitón ugyanígy tisztelegsz a kiállító művész vagy a megnyitó személye előtt. Egyik másik képeddel rámutatsz arra, hogy neked fontos Rousseau, mint egy korábbi tárlatodon Gauguin. Sőt Wiliam Blake sorait is idézed. Mit kaptál útravalóként az idézett művészektől? Van e hasonló élményed vidékünk XIX. és XX. századi alkotóival, vagy a kortársakkal?

Igaz, hogy gyakran hangsúlyozom bizonyos képeim eredetét, vagy legalábbis adok egy lehetséges jelzést, ami elvezeti a szemlélőt a művészetből eredő személyes örömöm forrásáig. Nincsenek különösebb nézeteim vagy véleményem arról, hogy a felsorolt művészek milyen lehetséges hatást gyakoroltak rám, de kétségtelen, hogy mellettük még számos más szerző (pl. Whitman, Pamuk, Oster, Marquez), akár író vagy festő, de legfőképpen költő, fontos helyet tölt be az én kis magán művész-paradicsomomban. Így azonos hévvel adom át magam olyan alkotók műveinek, mint Gauguin, a felfedező és álmodozó, vagy Blake, a misztikus és álomfejtő. Gyakran keresem a társaságuk, s gondolataik és történeteik lelkesedéssel töltenek el olyannyira, hogy könnyedén beleolvadnak műveimbe, részt vesznek világaim megalkotásában. Különösen szeretem a naiv festészetet, s elragadtatással élvezem Ilija Bosilj, Sava Sekulić vagy Rousseau képeit. Az ilyen fajta festészet a zenére emlékeztet, dallamok alkotta fonalakra, melyek egy olyan látványba szövődnek össze, ami belépésre csábít, és hosszan marasztal.

Angliai tartózkodásod okozott-e újat művészeted alakulásában?

Kétszer jártam Angliában, s mindkét látogatás egyedülálló tapasztalatot jelentett. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy elég sok időt tölthettem a Nemzeti Múzeumban, a Tate Képtárban és a Tate Modern galériában. A brit képzőművészeti alkotások világviszonylatban viszonylag ismeretlenek, bár a Tate Képtárban például rendkívüli alkotók munkái láthatók. A nemzeti Galériában számos olyan alkotást láttam, melyeket addig csak az enciklopédiákból és lexikonokból ismertem, ami folyamatos lelkesedéssel töltött el, míg a Tate Modern galériában megtekintettem Frida Kahlo mára már kultikussá vált kiállítását, amely megerősítette az addig csupán sejtésként megfogalmazott elképzelésemet arról, hogy miért kellene, vagy miért nem kellene festenem.
És még egy dolog: második angliai tartózkodásom alkalmával, amikor a New Castle-i Biscuit Factory-ban állítottam ki, egy kirándulást tettünk az Atlanti-óceán partjaihoz.
Az Atlanti-óceán olyan hatással volt érzékeimre, mint kevés más dolog, amit átéltem. Hatalmasságával és határtalan erejével az álmok földjének lehetséges víziójára emlékeztetett, egy olyan menedékre, amelyre vágyunk, s melyet szívesen felkutatnánk, hogy megtaláljuk azt a bizonyos miltoni Elveszett paradicsomot. Eszembe jutott az én Ludasom, a látvány, melyet kisgyermekként éltem át, és arra gondoltam: lám, itt állok az óceán partján, sok-sok évvel később, s az érzés majdnem azonos. Ez az áhítat a csodálatos hatalommal bíró víz, e titokzatos erő előtt, amely egész életemben csábít, és amelynek örömmel és lendülettel telve válaszolok.

Az én nemzedékemnek, azt hiszem, különösen megkapó egyik kisméretű festményed, a Majomplacc. Még soha egy képzőművésznél sem láttam előfordulni, ezt a valamikor nagyon fontos részét a szabadkai ifjúsági életnek, mely a városháza előtti parkban létezett éveken át ezen a sajátos néven. A képből következtetve a te életed fontos része is volt ez, a mára már csak a kollektív emlékezetben élő jelenség. Mondanál erről valamit?

A Majomplacc egy különleges hely, amely bizonyos mértékben, és természetesen az én szemléletemben a Ludasi tó lápjainak urbánus megfelelője. A vízen, a csónakban Miroslav után kutattam, míg énem másik, városi része a Majomplaccra járt azzal a szándékkal, hogy más világokat fedezzen fel. Hallgattam az emberek beszélgetését, figyeltem a járókelőket, a lányokat, s a jövőről, zenéről és művészetről álmodtam, mindazokról a dolgokról, melyek akkor a számunkra, s melyek az én számomra még ma is nagyon-nagyon fontosak. Ez a tér, e sajátságos kis urbánus színpad, a város szellemének őrzője jelentős nyomot hagyott emlékezetemben. S így festményeimben még ma is sok mindent fel szeretnék tárni és elmesélni mindazokról az időkről, melyeket megéltem, vagy amelyben ma élek. Ezért a gondolataim, s ezzel együtt alkotásaim egy része is saját generációmról szól, melyet – ha csak felszínesen is – de megérintett a nagy eszmék szelleme. S míg vártuk, hogy ezek az eszmék testet öltsenek, egyre érettebbé válva lassan megértettük, hogy megvalósulásuk csupáncsak utópia. Ezért úgy döntöttem, hogy képeimben megőrzöm ezeket az emlékeket. A Majomplaccot az általam ismert művészeti alkotásokban még nem jelenítették meg. Szeretném ezt a helyet beleszőni, tartósan elhelyezni festészetemben, és még sokáig foglalkozni vele.

Kinek van szentelve a „Kate” című festmény?

A Kate című festmény Kate Moss brit szupermodell fényképe alapján készült, aki egyike a kedvenc alakjaimnak, és számos festményem megihletője.

Több iskolában is tanítottál - tanítasz, és magánórákat is tartasz. Milyen módszerrel tanítasz az iskolában és mit jelent számodra a tanítás?

Képzőművészetet közvetlenül az akadémia befejezését követően kezdtem oktatni, és tíz évig dolgoztam rajztanárként. Számomra egy olyan műhelyben dolgozni, ahol festenek, szobrászkodnak, rajzolnak vagy grafikai technikákat alkalmaznak, sokban hasonlít az ideális munkahelyről alkotott elképzeléseimhez. Kreatív munkát végezni gyerekekkel, fiatalokkal barátkozni, kik lépten-nyomon meglepetést okoznak eredeti ötleteikkel és gondolataikkal. Mindezek a tevékenységek fiatalos energiával töltenek fel bennünket, amelyre napról napra nagyobb szükségünk van. Egyébként az iskolai munkáról úgy vélem, hogy az egy kétirányú tevékenység, amelyben valamit adunk és valamit kapunk is.
A képzőművészet-oktatásban, úgy mint az alkotótevékenységben is az a hitvallásom, hogy a művészetet mindenekelőtt szeretni kell. Az, aki diákjainak is át tudja adni az emberiség csodálatos művészeti alkotásai előtt érzett izgalmat és elragadtatást, boldog lehet, mert a leendő generációknak olyan fajta felkészültséget továbbít a művészetekkel való találkozásra, ami – úgy tűnik – egyre inkább eltűnik mindennapjaink látóköréből. Arra törekedtem, hogy a művészet iránti érzéseimet, azt a mélységes tiszteletet és lelkesedést átadjam a diákjaimnak, mert őszintén hiszek abban, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megnyerjük egy fiatal bizalmát. Mert ha mi nem hiszünk, akkor tőlük sem várhatjuk el, hogy higgyenek a szavunknak. Hát körülbelül így oktattam és beszéltem a művészetről. All you need is love.

Mit tervezel a jövőben, mint festő, muzsikus és kiállítás szervező? Mit szeretnél még elérni?

Szeretném, ha a szerencsém és egészségem továbbra is szolgálna, hogy még egy kicsit festhessek. Terveim nincsenek. Élvezem a zenét, az általam tisztelt művészekkel való találkozásokat, s így mindennapi munkám számomra az öröm forrását képezi. Szeretném, ha ez így is maradna.
Valahogy az egész eddigi életem a szerencse és a kitartás ötvözete jellemezte. Mindig olyan emberekkel voltam körülvéve, akik feltétel nélkül támogattak. A szüleimnek, családomnak és barátaimnak köszönhető mindaz, ami ma vagyok. Szeretném mindezt megőrizni és lejegyezni.
Mert én addig vagyok boldog, amíg festek.

LegfRiSSebb
 Chain reaction - Láncreakció

Simone Elkeles imád izgalmas és romantikus könyveket írni a tinédzsereknek, és imád rajongóival találkozni.

Búcsú Márqueztől

A kolumbiai és a mexikói kormány tagjai - élükön az elnökökkel - álltak díszőrséget sárga rózsákkal díszített urnája mellett.

westbook.eu